Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Különleges érzések kerítenek hatalmukba most, míg a ragacsos linóleumpadlón hemperegek, golyóval a gyomromban. Észveszejtően képzett volt a merénylőm, csodálatos lövése épp a köldökömnél lyukasztotta át romlott testemet. Mély fájdalommal közlöm, hogy sebem egyáltalán nem zavar, nem is lüktet, kiömlő vérem csodásan megnyugtat, úgy érzem, a vértócsa közepén úgy ringatózom, akár egy boldog, részeg hajó. A kétségbeesés tátongó torkába taszít az a gondolat, hogy soha többé nem nyomoroghatok a metrón, a végtelen, zöld kígyó gyomrában, hogy nem szippanthatom többé tüdőm legmélyére a hajléktalanok delejesen undorító illatát. Elszomorodom attól, hogy soha többé nem ronthatok el semmit sem, hogy többet nem lehetek önmagam (és mások) ellensége. Megkönnyezem a boldogtalan, novemberi estéket, melyek alkalmából oly ünnepélyes keretek között merülhettem el a kéjes önsajnálatban. Hiányozni fogtok ti rózsás, másnapos ébredések, lassan elpárolgó öngyűlöletem mérhetetlen űrt hagy maga után.
Nevetni jöttünk, nem temetni. Az a mozdulat, ahogy a hasamhoz kaptam egyszerre volt szánalmas, és groteszk, mintha egész életemben erre a nagyjelenetre vártam volna, lenni vagy nem lenni?, frászt, szépen dögleni! Színpadiasan omlottam össze, olyan nagy átéléssel, akár a legócskább sorozatok legócskább sztárjai. Valahogy képtelen vagyok komolyan venni a lassan elszivárgó életet. Valahogy képtelen vagyok nem mosolyogni azon, ahogy tagjaim elgyengülnek, ahogy gyilkosom rágyújt, és rám nevet. Ünnepélyes keretek között akarok eltávozni, hol vannak a fúvósok, hol vannak a béna bohócok, hol vannak az unalomig ismert árnyak?
Kedves gyerekek! Nem kell félni a haláltól, bár én is nehezen fogok megválni összetört álmaimtól, bántó tehetségtelenségemtől, élhetetlenségemtől. Nehéz a búcsú, ha ennyien ragaszkodnak hozzád (1 db zsúfolt hamutartó, 1 db fénykép évek óta nem látott anyámról), nehéz elmenni, ha ennyien sírnak majd utánad (1 db szőrös, nagydarab ember, akinek 200000 forinttal adósa maradok).
Kedves barátaim! (szünet, szünet és szünet).
Mi lesz velem csodás, nyomorult életem nélkül? Soha többet nem szoronghatok egy iroda sarkában gyűlölt munkámat végezve? Soha nem nézhetek gyönyörű lányokat az esélyesség terhe nélkül? És a jó magyar meccsek? Soha nem látok többé olyan lövéseket, amelyekből bedobás lesz? Soha nem láthatom többé L. P.-t a Fradi csillagát, amint két centiről anyázza az éppen aktuális bírót? Nem stresszelhetek a számlákon, államunk rendszerén, azon, hogy ez a rendszer nem hagy élni? Hát mi lesz velem abban a végtelen nyugalomban? Most már nem fog egyetlen kopasz sem leköpni, azért mert zsidónak nézett? Nem hallhatok több cigányozást úton-útfélen, nem olvashatom a megvásárolt tollforgatók sekélyes, megrendelt cikkeit? Soha nem lesz szorulásom, soha nem fog fájni a pisilés, soha nem fogom többé lehányni a saját kabátomat, vagy kiégetni másokét? Sosem csinálhatok magamból hülyét ezentúl, sosem hallgathatom el az igazságot, sohasem játszhatok többé nyomorult, átlagos szerepeket? Milyen kár!
Elhomályosult tekintettel búcsúzom imádott hazámtól, amely mindig kivetette magából legjobbjait. Remegő szívvel figyelem kedves városomat, a gyönyörű, szennyes, gyűlölködő, önsajnáltató Budapestet, vízfej otthonomat, amely kiszívja hazám, és lakóinak maradék erejét. Búcsút kell intenem a budai sznoboknak, ostoba, önelégült ábrázatuknak, az utakon garázdálkodó, pöffeszkedő autósoknak, Kőbánya mesebeli, alkoholista, reményvesztett hőseinek. El kell felejtenem a bűzös szájak csodálatos illatát, a rejtőzködő ellenőrök sunyi tekintetét, le kell mondanom beteg szívem a sátántangó ritmusára ringatózó őrült táncáról, nem olvashatom többé Krasznahorkai, vagy Malamud felemelő, boldogító sorait tökéletes világunkról. Nem hallgathatom Víg Mihály vagy a Mad Season optimista, boldogságot sugárzó örömzenéjét többé.!Mi lesz velem?
Nehéz elfogadnom, hogy soha többet nem fognak manipulálni, és én sem fogok másokat, nehéz lesz lemondani a gyűlöletről, amely annyi percemet, órámat, napomat keserítette meg. Most végre a vesémbe látok, belenézek önmagamba, kitárul ez a varázslatos, belső világ. Bél van, egy távoli templom harangja szól (valószínűleg csak korlátolt, közhelyes álomképektől terhelt elmémben), felállok, tisztelgek a hősök emlékére. Jaj, hát a nosztalgiának, a vörös/fehér-boros múltba révedésnek, múlton rágódásnak is vége lesz? És a parttalan vitáknak is, a kocsmák bűzében lefolyt értelmetlen vitáknak, monológokból álló beszélgetéseknek is? Ez nagyon fáj.
Boldogan megyek a halálba, mintha ifjúkorom végére érve magamévá tettem volna a létező mennyország hazugságát (valójában egész életemben csak egy negyvenéves, bibircsókos irodai alkalmazottat sikerült „magamévá tennem”). Egész életemben hősi halott akartam lenni, így csak azt kell elhitetnem magammal, hogy egy remek embert védve fogtam fel ezt az áldott golyót. Itt állt mögöttem, s mondjuk Gábornak hívják. Szívesen, nem tesz semmit. Remek golyófogó vagyok.
Befogadtam ezt a töltényt, mintha édes gyermekem lenne, befogadtam a hasamba, akár egy fémes magzatot, átölelem, cirógatom, vigyázok rá. Eggyé válunk. Állandósult éhségérzetem lassan elmúlik, boldoggá tesz ez a gyermek.
Nevetni jöttünk, nem temetni. Az a mozdulat, ahogy a hasamhoz kaptam egyszerre volt szánalmas, és groteszk, mintha egész életemben erre a nagyjelenetre vártam volna, lenni vagy nem lenni?, frászt, szépen dögleni! Színpadiasan omlottam össze, olyan nagy átéléssel, akár a legócskább sorozatok legócskább sztárjai. Valahogy képtelen vagyok komolyan venni a lassan elszivárgó életet. Valahogy képtelen vagyok nem mosolyogni azon, ahogy tagjaim elgyengülnek, ahogy gyilkosom rágyújt, és rám nevet. Ünnepélyes keretek között akarok eltávozni, hol vannak a fúvósok, hol vannak a béna bohócok, hol vannak az unalomig ismert árnyak?
Kedves gyerekek! Nem kell félni a haláltól, bár én is nehezen fogok megválni összetört álmaimtól, bántó tehetségtelenségemtől, élhetetlenségemtől. Nehéz a búcsú, ha ennyien ragaszkodnak hozzád (1 db zsúfolt hamutartó, 1 db fénykép évek óta nem látott anyámról), nehéz elmenni, ha ennyien sírnak majd utánad (1 db szőrös, nagydarab ember, akinek 200000 forinttal adósa maradok).
Kedves barátaim! (szünet, szünet és szünet).
Mi lesz velem csodás, nyomorult életem nélkül? Soha többet nem szoronghatok egy iroda sarkában gyűlölt munkámat végezve? Soha nem nézhetek gyönyörű lányokat az esélyesség terhe nélkül? És a jó magyar meccsek? Soha nem látok többé olyan lövéseket, amelyekből bedobás lesz? Soha nem láthatom többé L. P.-t a Fradi csillagát, amint két centiről anyázza az éppen aktuális bírót? Nem stresszelhetek a számlákon, államunk rendszerén, azon, hogy ez a rendszer nem hagy élni? Hát mi lesz velem abban a végtelen nyugalomban? Most már nem fog egyetlen kopasz sem leköpni, azért mert zsidónak nézett? Nem hallhatok több cigányozást úton-útfélen, nem olvashatom a megvásárolt tollforgatók sekélyes, megrendelt cikkeit? Soha nem lesz szorulásom, soha nem fog fájni a pisilés, soha nem fogom többé lehányni a saját kabátomat, vagy kiégetni másokét? Sosem csinálhatok magamból hülyét ezentúl, sosem hallgathatom el az igazságot, sohasem játszhatok többé nyomorult, átlagos szerepeket? Milyen kár!
Elhomályosult tekintettel búcsúzom imádott hazámtól, amely mindig kivetette magából legjobbjait. Remegő szívvel figyelem kedves városomat, a gyönyörű, szennyes, gyűlölködő, önsajnáltató Budapestet, vízfej otthonomat, amely kiszívja hazám, és lakóinak maradék erejét. Búcsút kell intenem a budai sznoboknak, ostoba, önelégült ábrázatuknak, az utakon garázdálkodó, pöffeszkedő autósoknak, Kőbánya mesebeli, alkoholista, reményvesztett hőseinek. El kell felejtenem a bűzös szájak csodálatos illatát, a rejtőzködő ellenőrök sunyi tekintetét, le kell mondanom beteg szívem a sátántangó ritmusára ringatózó őrült táncáról, nem olvashatom többé Krasznahorkai, vagy Malamud felemelő, boldogító sorait tökéletes világunkról. Nem hallgathatom Víg Mihály vagy a Mad Season optimista, boldogságot sugárzó örömzenéjét többé.!Mi lesz velem?
Nehéz elfogadnom, hogy soha többet nem fognak manipulálni, és én sem fogok másokat, nehéz lesz lemondani a gyűlöletről, amely annyi percemet, órámat, napomat keserítette meg. Most végre a vesémbe látok, belenézek önmagamba, kitárul ez a varázslatos, belső világ. Bél van, egy távoli templom harangja szól (valószínűleg csak korlátolt, közhelyes álomképektől terhelt elmémben), felállok, tisztelgek a hősök emlékére. Jaj, hát a nosztalgiának, a vörös/fehér-boros múltba révedésnek, múlton rágódásnak is vége lesz? És a parttalan vitáknak is, a kocsmák bűzében lefolyt értelmetlen vitáknak, monológokból álló beszélgetéseknek is? Ez nagyon fáj.
Boldogan megyek a halálba, mintha ifjúkorom végére érve magamévá tettem volna a létező mennyország hazugságát (valójában egész életemben csak egy negyvenéves, bibircsókos irodai alkalmazottat sikerült „magamévá tennem”). Egész életemben hősi halott akartam lenni, így csak azt kell elhitetnem magammal, hogy egy remek embert védve fogtam fel ezt az áldott golyót. Itt állt mögöttem, s mondjuk Gábornak hívják. Szívesen, nem tesz semmit. Remek golyófogó vagyok.
Befogadtam ezt a töltényt, mintha édes gyermekem lenne, befogadtam a hasamba, akár egy fémes magzatot, átölelem, cirógatom, vigyázok rá. Eggyé válunk. Állandósult éhségérzetem lassan elmúlik, boldoggá tesz ez a gyermek.
Kisfiam! Soha ne legyen bűntudatod amiatt, hogy megölted az apádat! A legjobbat tetted velem, köszönöm szépen, tisztelettel, és mély megbecsüléssel:
Atyád.
