Tisztázzuk: mint minden jóllakott, rendes ember, úgy akartam írni, mint Charlie Parker. Bolondos, zseniális mondatokat akartam szülni, hömpölygő áradatokba beleszőtt tömör, szótlan, mosolygós átjárókat. Sosem írtam úgy, mint Charlie Parker, de Dizzy Gillespie őrült kalandkacskaringóit is hiába lestem.

Kezdetben úgy írtam, mint a Neoton Familia. Néha jobb esetben, mint az öreg Mozart. Aztán kitaláltam a szavak nélküli írást, az első stílust, amiben sikereket értem el. Minden álszerénység nélkül az én üres lapjaim többet mondtak két Pink Floyd dal között elterülő csendnél. A kiadók tolongtak értem, marha jó vagy öreg, jobb, mint a korai Velvet underground, ez marhára posztmodern! Mégis – nem tudom miért- újból és újra visszatértem a Neoton Familiához, jöttek a sótlan, gügye, naiv mondatok, a csillogó, fekete lakkcipók.

Könyörögtem a dzsessz isteneihez, hogy legalább annyit áruljanak el, kiherélt novelláimban angolul, vagy magyarul használjam a szót? Jazz, vagy dzsessz? Éveket töltöttem ennek a problémának a körüljárásával, neves és névtelen szakértők cikkeinek tucatjait tettem magamévá, a lányokkal való izzadt együttlét helyett. Mint minden nagy tudós, én is saját magam körül szaladgáltam, kergettem a kígyó farkát, írtam, és írtam, írásképem már egy elnagyolt Modern Talking poszterre hasonlított.

A két feledhetetlenül förtelmes, pofonra érett fickó arcáról legjobb írásom arcára csorgott a smink, teljesen olvashatatlanná téve a legjobb, amúgy meg sem született sorokat. Na ez marhára posztmodern, vicsorgott a „dögös duó” csupasz képű, heteroszexuális frontembere, és akkor Charlie Parker otthagyott minket.

Charlie akkor fordult a heroinhoz, asszonta, hogy a gyomorbaját még valahogy elviselte, de ez a két nyomorult alak már sok, rálihegnek a falról, minden szabad pillanatában hallani véli szánalmas slágereiket. Charlie elment, és elvitte magával az ihletet, összecsomagolta, mint a távozó férjek a lemez, könyv, pornófüzet-gyűjteményt. Mint távozó szerelmeink régi énünket, önbizalmunkat, úgy pakolta össze az ihlet rám eső, amúgy is csekély részét, apró részekre darabolta a Múzsám, kitépett szárnyaimból híg levest rottyantott.

Charles, legalább megkínálnád a srácokat, csak ennyit tudtam mondani, ezek a szerencsétlen bájgúnárok nagyon is anorexiásnak tűntek. Elvitte a fazekat, benne a szárnyaimmal, és a feldarabolt Múzsámmal (akit az akkori divat szerint direkt Indiából hozattam), és itt hagyta nekem ezt a két kiégett kretént, ezt a két egyre inkább csontvázszerű képződményt, akik újabb, és újabb slágereket kornyikáltak a konyhámban.

Azóta nem írtam egy sort sem, paradoxonnak tűnik, de csak úgy teszek, mintha én főzném ezt a szókotyvalékot, nem én állok a lábas mellett, hanem a Fásy-mulató csillámporos, kövér, mexikói műszakácsa, a kőkemény szélsőjobbos hazafi: Alberto. Alberto, aki kibírta, hogy ne írjon le egyetlen egy szót sem Mejicó-ról, vagy arról, hogy igazából úgy szeretett volna írni, mint Campos, a törpe kapus, aki Mexikóváros hatalmas kulcsait csak nagy nehézségek árán tudta úgy rendesen meglóbálni.

Ez elég posztmodern, te szemét?, kérdezném Charlie-t, de nincsen itt, belevittem Fuentes, és a futball iránti rajongásomat is!, ez így elég posztmodern már?

Charlie nem válaszol, egy ócska motelszobában halt meg magányosan, úgy, hogy akkoriban már a kövér Forest Whitaker-re hasonlított.

Ő sohasem mondta, hogy úgy szeretne zenélni, mint én, Baltasar Bustos, pedig, ha így van, mint tehetségtelen zenészt sehol sem ünneplik.

Megmarad egy átlagos, lenézett négernek, és lóbálhatta volna Mexikóváros hatalmas kulcsait.