Régebben azt mondogatta: egy démon lakik bennem, és csak a pálinkagőzben jön elő. Később belátta, hogy az a démon az ő maga. Pálinkaágyon érlelt harag, cseppenként csöppenő gyűlölet. Ki vagyok?, kérdezte azokon a hajnalokon, amikor emlékek nélkül ébredt. Ki vagyok?, kérdezte, mert a ráncos arc, a fáradt lehelet még elmotyogott félválasznak is kevés volt.

A részegség stációi csak egy unalmas canossa-járás állomásainak tűntek. Így utólag. Amikor benne vagy, rajta vagy az úton, akkor haladsz, szemeid pajkosan csillognak, a fáradt undor előtt tele vagy örömmel.

Pálinkaágyon érlelt démoni gyümölcs vagyok, szilva, azt szeretem, mondogatta a tükörnek, aki újra és újra elhomályosodott. Azt hittem én vagyok a nap, de csak egy apró kavics vagyok, akiről visszaverődik egy kevéske fény, gondolta. Minek hazudjak? Én gondoltam, mint ahogyan én gondoltam őt, az én delíriumos álmom része csak. Vagy az én az övé.

Sosem tudta eldönteni, hogy melyikünk álmodja a másikat, én nyugodt vagyok, ő dühös, én rezignáltan írok, ő igazán jól, kár, hogy az ő szavai mindig eltűnnek. Amikor halványulni kezd a tinta én gyorsan körmölni kezdek, körmömmel kopogok a billentyűkön. Próbálom rekonstruálni a gondolatait, de mindig homályosak maradnak előttem, ugyanúgy, mint az arca, ez az igazán szép, szomorú arc.

Amikor először ráeszméltem, hogy skizofrén vagyok (csak, hogy egy jól ismert skatulyába gyötörjem a leírhatatlan valóságot), megijedtem. Aztán rájöttem: nem vagyok egyedül. Nem vagyunk egyedül. Hiszen éppen ezt üzeni az összes isten, ezt üzeni az összes tetszhalott próféta: nem vagy egyedül.

Az egyik halott, megkésett próféta (nevezzük Cseh Tamásnak) ezt énekelte:

„Belőlem valaki útra vált
Útra a jobbik részem
Kiment belőlem, itt hagyott
Csak úgy észrevétlen”.

Én nem hagylak el soha, suttogtam a tükörnek, csak, hogy megnyugodjon. Nem foglak otthagyni az ágy porában, saját hányásodat átkarolva. Nem foglak elítélni, mert mindenki elítél. A te dühöd fortyog bennem, lehetséges, hogy te vagy az én gyomorfájásom, az én állandósult fáradtan ébredésem.

„Azóta járom nélküle
A végtelen világot
S valahogy mindent nélküle
Más színben látok.”

Az én látásom is gyöngül, egyre nehezebben ismerem fel a színeket, egy-egy fekete pötty ágaskodik szemem fehérjén. Régebben féltem mindentől, aztán elmászott ez a félelem, elkúszott az átizzadt, könnyes padlózaton el egészen a tudatom legmélyebb bugyráig, ahol életre kelt a te személyedben. A te arcod az átizzadt, átsírt éjszakákból született, a vodkába fulladt álmokból, abból a fiúból, akinek egy filmcím-fordítás virított a mellén: Haragban a világgal. Többször elbúcsúztam tőled, többször megpróbáltalak elhagyni, de te úgy kapaszkodsz belém, véresre marod a hátam és közben jól mulatsz (sírva, mint egy igazi magyar).

Téged sohasem értett meg senki, ha mégis megértett, sohasem vetted észre. Rólam azt hiszik, értenek, nem tudják, hogy csak veled együtt vagyok teljes. A te áttöprengett életekből, idegen sorsokból vart arcod az enyém is.

Ha sikerül átmeditálnom magamat egy következő életbe, te látszólag el fogsz tűnni és én megsiratlak téged. Aztán eltemetlek, és megpróbállak elfelejteni.