"Igen, szörnyű felfordulás van ezen a bolygón. De hát mindig is az volt. Soha nem létezett semmiféle "azok a régi szép idők", mindig is csak mindennapok voltak. Én pedig azt szoktam mondani az unokáimnak. "Ne nézettek így rám. Én csak most érkeztem.""

Most érkezett, és már el is ment. A hazátlan ember -t újraolvasva értettem meg, hogy mennyire hiányzik. Mert nekem is a Nagyapám volt. Ő tanított meg arra, hogy a nevetés az orvosság, és nem csak gúny. Arra, hogy ezt a világot nem leköpni kell (bármilyen kegyetlen és torz), hanem megmosolyogni. Először Morrison, és József Attila dühét, fájdalmát szívtam magamba, aztán jött Vonnegut, Vian, és velük két egészen más nézőpont. Azóta cinikus vagyok, és sebezhetetlen. (Ez csak irónia, de ő valóban annak tűnt). 

Gyűlölte a háborút, gyűlölte az amerikai álmot, a buta, korlátolt, emberi önzést, mindazt, amit én imádok.

"Amikor hazaértem a II. világháborúból, Dan bácsikám hátba veregetett, és így szólt: "Most már férfi vagy." Úgyhogy megöltem őt."

A világ tele van Dan bácsikkal, itt vannak körülöttünk, néha egy-egy egy homályos tükörből bukkannak elő, s bambán bámulnak. Humorral kell ellenük küzdeni, amit képtelenek felfogni. Kedvenc játékom azóta is az, hogy folyton ironizálok, képtelenségeket mondok komoly képpel, és látom, hogy hányan veszik ezeket teljesen komolyan. Ő tanított meg erre. Hogy, amikor azt mondja egy fiatal lány:

- Idén érettségizem. - akkor azt válaszoljam:

- Én is.

- Dejó.

Az. Vagy:

- Azt hiszem a spenóttól lett ilyen beteg a lelkem. (Ami igaz, mégis azt hiszik viccelek).

Az az igazán szép, hogy Vonnegut utolsó regénye nem regény, hanem önvallomás. Egy letisztult arc poétika. Tisztán kirajzolódik a sorok közül egy igazi humanista arcképe, egy végtelenül jóindulatú, intelligens emberé, aki kiábrándult az emberekből. Már Drezdában. Képtelen volt feldolgozni a drezdai bombázást, a képtelen képtelenséget. Hogy a szövetségesek a koncentrációs táborok helyett miért a német civileket bombázták? Szerintem akkor állt át a másik oldalra, akkor lett örökös ellenzéki, a béke, és józan ész cinikus bajnoka.

Én először a Bajnokok reggelijét olvastam tőle. Azóta sem olvastam olyan szórakoztató regényt. Tragikusnak lenni sokkal könnyebb, mint komikusnak. Ha megvannak a kellékek (lepusztult ház, ráncos, boldogtalan emberek, fáradt legyek) már kész is a tragédia. Egy-egy hatásos mondat, szívbemarkoló leírás, és kész. Okosan, nem bántón viccelni viszont kurva nehéz. (Az ő tiszteletére káromkodok, szeretett néha elhelyezni egy-egy káromlást, egy-egy polgárt puffasztó trágárságot). Szerintem senki sem tudott úgy viccelni, mint ő.

"Az ember olyan csimpánz, aki seggrészeg lesz a hatalomtól...És mi van Istennel? Ha ezt megérhette volna? Gil Bernan szerint: "Istennek ateistának kellene lennie, mert szar került a légkondiba, méghozzá egy egész vagonra való."

Azoktól az emberektől félek igazán, akiknek nincs humoruk. Valaki el tudja képzelni Adolfot, ahogyan jót mulat egy jó tréfán? Mert mulatni mulatott eleget, gondolom nevetett is néha (könyv- vagy zsidó-égetéskor?). Alf bácsi szabadidejében amerikai romantikus filmeket nézett, és német, hegymászós idill-filmeket, éppen azokat, amiktől hányingert kapnék. Mit szólt volna a Hyppolithoz? Kabos számára csak fekély volt, álarcos bohóc. Elképzelem, ahogy faarccal nézi a vásznat, és ezt kérdi pattogós hangon: - Mi ebben a vicces? (németül biztosan jobban hangzik).

Az igazi baj az, hogy ebben az utolsó művében Vonnegut már nem viccelt:

"Nem akarok bulirontó lenni, de ez az igazság: úgy tékozoltuk el bolygónk természeti kincseit, a levegőt, és a vizet, mintha nem lenne holnap, s így már nem is lesz."

Nem akarok bulirontó lenni, de ez az igazság: a nagy nevettető nem véletlenül írta le ezeket a szavakat, nem véletlenül felejtett el viccelődni. Van, amikor a legjobb bohóc is azt mondja: ez már nem vicces.

Nem akarom elemezni, hogy mennyire felelőtlen, öntelt, arrogáns lénynek tartom a teremtés koronáját, hogy úgy általában mit gondolok az emberiségről, mert mégis gáz egy olyan klubot szidni, amelynek magam is a tagja vagyok. Megteszem én is a magamét, megzabálom a börtönben nevelt állatokat, nem küzdök se az elnyomás, se az egyenlőtlenség, se semmilyen nemes cél mellett. Ezenkívül öntelt vagyok, felelőtlen, és sokszor arrogáns. Igazi ember. Viszont törekszem a jóra. Szeretnék egyszer úgy írni, úgy gondolkodni, úgy nevettetni, mint ő. Nem fog menni, de a törekvés már valami.

"Lehetséges, hogy már nem tudok viccelni- hogy a vicc már nem megfelelő védekezési mechanizmus. Egyes emberek viccesek, mások nem. Régen vicces voltam, de lehet, hogy már nem vagyok az. Lehet, hogy annyi sokk és csalódás ért, hogy a humor nyújtotta védelem már nem működik. Talán mogorva lettem, mert oly sok mindent láttam, ami sértett, hogy már nem vagyok képes a nevetés révén megbirkózni velük."

Nagyon sokszor éreztem ezt így, és éppen Ön segített kedves Kurt Jr. Vonnegut! Belebújtam az egyik művébe, és mint egy gördülő kő (van valaki, aki nem érti a célzást?) nyelvet öltöttem a világra!

„És isten bocsássa meg, de ha egyszer meghalok, remélem azt fogják mondani: „Kurt most fenn van a mennyben.” Ez a kedvenc viccem.”

Kurt most fent van a mennyben.