Nem nézek a földre, átvágok a nyáltengereken, a hányásfoltokon, a csikkekkel, szemétdarabokkal díszített betonkerten.

Nem nézek a szemeitekbe. Különböző árnyalatú, színű emberkék, színes-színtelen göncökbe bújva páváskodnak a mindenkit behálózó füstben.

Nem figyelek a hangokra. Dudálás, káromkodás kél innen-onnan, nyögések, nevetések törik meg a tér talán sohasem létezett csöndjét.

Nem undorodom. Nem gondolok arra, hogy ezen a helyen valaha egy erdő állt, hogy az erdő helyére épített emberi képződmény régebben nem árasztotta ezt a reménytelen bűzt.

Nem gondolkodom. Nem gondolok arra, hogy milyen lenne itt élnem, hogy hogyan engedhetném a lányomat az emberek közé, akik megvizsgálják, végigsimítják a testét, gonosz, rövidlátó pillantásokkal méregetik.

Nem emlékszem. Nem emlékszem arra, hogy egy alacsony, zömök, kopasz figura megragadta a nyakamat, és úgy vont kérdőre mért nem köszönök.

Nem tűnődöm. Nem tűnődöm el azon, hogy mi tette bátorrá, a gyűlölet, az ital, vagy a mellette tornyosuló hústorony-cimbora.

Nem szégyellem. Nem szégyellem, hogy legszívesebben leütöttem volna, hogy én is közéjük álljak, hogy megfertőzzön, hogy felismerjem: én is közétek tartozom.

Nem tagadom. Ha Melinda nem áll mögöttem, én nekimegyek, hogy megmutassam, de sokkal szebb volt így, egy kedves lánnyal a hátam mögött, előbújhatott egy undok mosoly, és Melindát kézen fogva, elsétálhattam a helyszínről.

Nem láttam. Csak éreztem csalódott tekintetük, hogy nem vettem fel a kesztyűt, hogy nem verhettek laposra, hogy nem rugdoshattak meg a földön, amikor már védtelen vagyok.

Nem sajnálták. Szánalmas, agresszív, de számukra mézes, és édesen véres életük során bizonyára sok védtelen embert rugdostak össze.

Nem mondhatom. Hogy nem dolgozott bennem az önérzet, és a büszkeség, e két teljesen oktalan, jogtalan érzet, hogy nem sajnáltam kicsit, hogy nem tartottam oda az orcám: gyertek agyatlanok, üssetek!

Nem tudom. Honnan jönnek ezek a bolond késztetések, hogy beálljak a sorba, hogy a szellemi sík helyett fizikai úton rendezzem sérelmeim?

Nem csak az alkohol. Bár kijózanodva sosem érti az ember, hogy hogyan került a csetepatéba, hogy miért nem sétált el, hogy miért nem hajtotta le a fejét, hogy miért nem viselkedett "okosan"?

Nem csak az öntudat. A sok kalandregény, és film, a sok mitikus hős nevelte belénk, hogy néha-néha kiálljunk önmagunkért. 

Nem ekkor kell. Nem a tobzódó kopaszok ellen kell a kakasviadalokat megvívni.

Nem másokkal. Magunkkal kell megküzdenünk, akkor is, ha újra, és újra megbukunk, ha újra, és újra gyengének, gyávának, gyarlónak bizonyulunk.

Nem ezt a teret. Nem az összehugyozott, szemetes utcákat kell gyűlölnünk, hanem saját magunkat, hogy nem teszünk ellenne semmit.

Nem vádolom magamat. Csak tudom, hogy egyszer sem álltam meg felszedni egy idegen félszerzet szemetét.

Nem hiszek már. Nem hiszek már abban, hogy általunk a világ megváltozik, hogy szebbé tehetjük a földet.

Nem szabad hitetlennek lennem. Mert így, hogy nem hiszek, nem hajolok le egyetlen csikkért sem, és nem állok meg megnézni, hogy a mozdulatlan csöves él-e még.

Nem él már sokáig. Nem álltam meg, nem hajoltam le hozzá, így azt hazudhatom, hogy már régen meghalt, sőt, bár létezett, de már évek óta halott.

Nem nézek a szemébe. Nem akarom meghallgatni az ezerszer meghallgatott bukás történetét, nem akarom megtudni a volt felesége nevét, a volt foglalkozása nevét, a volt anyja nevét, a lánya sírhelye helyét.

Nem nézek a földre. Megfogom Melinda kezét, és elfelejtem, hogy ember vagyok, hogy emberből vagyok, és ez az egész bűzös tér az én félresikerült novellám.