Annak ellenére, hogy nem sikerült az esti előadásra százszázalékosan felpörögnöm - szerencsére csak néző voltam-, egészen élveztem. Még sosem jártam a műegyetemen - annak ellenére, hogy szüleim ott végeztek-, és a Pintér Béla társulatról azt hittem, hogy valami béna punkzenekar. Pintérék viccesek voltak, ahogyan a velem szemben ülő Fábry megjegyezte a feleségének: 'Béláék megint jót főztek."

Fábry Sándor velem szemben ült a nézőtéren, és kissé bánatos arcot vágott, amikor meglátta rajtam, hogy felismertem. Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni, mint ahogyan azt sem, hogy az előadás után átölelem Fábryt, és Melindát egy közös fotó elkészítésére kényszerítem. "Vigyorogj már Sándor, mintha ismernél", kértem negédesen, mielőtt felraktam a Kiszel Tünde-parókát.

Az előadásra visszatérve, többször felnevettem, ami magamat ismerve - nem azért, mert olyan fölényesen jó humorom van, hanem mert a színházakban mindig visszafogott kispolgárrá válok-, meglehetősen szélsőséges viselkedés. A darab - ahogyan a pórok mondják- marha jó volt, régen élveztem előadást ennyire. Rövid is volt - 70 perc-, vicces is volt, meg elgondolkodtató. Elgondolkodtam azon, hogy bár 2500 forint nem kevés ezért a darabért - Párhuzamos órák a címe-, azért mégis megérte. Pedig nálam a nem kevés azt jelenti, hogy marha sok -csak, hogy született, kőbányai pór-szlengemmel éljek-, mármint, hogy marha sok egy értelmes dologért, és teljesen normális 5 korsó híg sörért, vagy 0.8 híg zöldért.

Tünde-parókám okán sokan azt hihették, hogy én is az előadás része vagyok, de hiába próbáltak a porond közepére húzni, én többször felmorogtam: "Ne húzz a porondra, pondró!" Rögeszmés ragaszkodásom a szójátékokhoz nem a Laár-féle társulatnak köszönhető, hanem agysorvadásom egyik kellemetlen következménye. A másik a sok beszéd (írás).

Visszatérve a Pintér Béla-társulathoz, és a Szkéné-színpadhoz, ahol fellépnek, s amiről Melinda azt közölte velem, hogy az egy görög szó, ez a társulat megérdemli a figyelmet. Egyrészt a színészek tehetségesek, és jól játszanak. A szövegek jók, a darab látványos volt, igazi kelet-európai tragikomédia. Egyszer sem pillantottam az órámra – és nem csak azért, mert nincs-, hogy mennyi lehet még hátra, nem hallottam a mindig jelenlevő harákoló, szipogó, tüsszögő, fingó brigádot, akik a Nemzetit mindig megszállják. Ide többségében olyan emberek jöttek, akiket érdekelt a darab, és nem olyanok, akik jegyet kaptak rá, akik úgy gondolták sikk, akik úgyis ritkán veszik fel azt a méregdrága estélyit. Szóval ide amolyan igazi emberek járnak, nem két lábon járó klónok, akik visszafejlődtek a majmok szintje alá. Nem is tudtam, mit keresek itt.

Elhatároztam, hogy ezután jobban hallgatok Melindára - végül is az ő kedvenc társulata-, és ő olyanokat is tud, hogy a szkéné görög szó, szóval csak tanulni tudok tőle. És ha megint lesz olyan 2500 Ft-om, amit nem akarok éppen eltapsolni, akkor nagy lesz az esély, hogy egy újabb darabjukat is megnézem. Mert bár szeretem értelmetlenül tengetni napjaimat, néha nem árt felvennem egy értelmes, gondolkodó, befogadó lény álruháját (maszkját).

Ui: Melindának sok szerelemmel, és örök hálával műveltségi horizontom kiterebélyesítéséért:)

(Kiterebélyesítés: görög eredetű szó, Aszteriksz rúna-írásával ékkövezett golden-gesztájából ered)