"Egyek vagyunk ezzel a néppel, ismerjük lelkének minden rezdülését. Tudjuk és hirdetjük: a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat, itt csak elenyésző kisebbség kívánja vissza a régi rendet. A történelmi és társadalmi körülmények tragikus találkozása folytán 1956. október 23-án mégis az események olyan sorozata indult el Budapesten, amelynek fordulatain már sem a józan politikai belátás, sem a kezdeti résztvevők jelentős részének becsületes szándéka nem tudott többé úrrá lenni. Illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozásnak sem volt csekély része benne, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett. Valamennyi irodalmi irányzatot és a magyar közvélemény legkülönfélébb árnyalatát képviseljük, a részletkérdések egész sorában, még néhány lényeges kérdésben is vitában állunk egymással; egyet azonban ma már világosan látunk: a forradalmi munkás-paraszt kormány fellépése és a szovjet csapatok segítségül hívása az egyre jobban kibontakozó véres ellenforradalom veszélyét hárította el országunk felől.
Nem mindannyian értettük akkoriban ennek a lépésnek szükségszerűségét és jelentőségét. Kételyeinket, gondjainkat, fenntartásainkat tükrözte sokunknak állásfoglalása. Azóta egyre inkább megtanultuk becsülni mindazokat, akik a megzavarodott közvélemény sodrásával szembe mertek szállni, akik megmentették a dolgozó nép hazáját a társadalmi visszazuhanástól, a polgárháborútól, talán a még rettentőbb csapástól, a háborútól. Lehetnek közülünk egyeseknek még komoly fenntartásaik belpolitikai kérdésekben, a szocialista építés módszerei dolgában, de mint hazafiak, mint a Magyar Népköztársaság hű polgárai, valamennyien minden erőnkkel segíteni akarjuk a társadalmi és gazdasági helyzet megszilárdulását, a kulturális élet felpezsdülését, a közbizalom megerősödését és minden eredmény, amit e téren elértünk, minden jel, ami ennek a folyamatnak egészségét és erejét mutatja, egyformán mindannyiunk örömére van. Így érez ma nálunk a nemzet többsége és java.”
A pártállami szervezésben megírt levelet 250 magyar író írta alá, többek között Tamási Áron, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Kassák Lajos, Csoóri Sándor. Megköszönték szovjet barátaink segítségét (akik ’49-ben is segítettek nekünk), és megtagadták a fasiszta felkelést.
Más írók (Déry Tibor, Zelk Zoltán, Háy Gyula) nem írták alá, mert éppen börtönben voltak. Éppen ettől a büntetéstől félve árulták el a forradalmat a többiek.
1956 zűrzavaros, mint az egész történelmünk, mint nemzetünk, önképünk, világlátásunk. A múltat, így ’56-ot is ezernyi érdek, agyvelő, számítás alakítja. A hatvanas években egy egész nép felejtette el, hogy itt valamit nagyon súlyos dolog történt, és ehhez a felejtéshez, hallgatáshoz jelentősen hozzájárultak a leveleket aláíró, a rendszerbe betagozodó írók. Elitélni nem lehet őket, és már fölösleges.
Egy egész nép köpött a levegőbe, és állt egyhelyben, nyugodtan várva, hová esik az a köpet. Ránk esett. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy kimaradtunk ebből az egészből. Most még többen lennénk megalkuvók. Évszázadok alatt az elnyomó hatalmaknak sikerült kiölni belőlünk a szabadságvágyat. Az egész érzésből csak a rombolás igénye maradt, a széthúzás, aki kokárdát visel, az jó Magyar, aki nem visel kokárdát, az rossz, valószínűleg még zsidó is.
Szerintem a kokárdát, a kilyuggatott zászlót a hatvanas, hetvenes években kellett volna viselni, ahhoz kellett volna bátorság, most már kinek mutogatják? A másiknak, hogy én nagyobb Magyar vagyok, vagy saját maguknak?
Vajon hány mai kokárdás írta volna alá ezt a levelet? Hány hivatkozott volna a félelemre, a muszájra, az elnyomásra?
A jelenből visszanézve ’56-ban mindenki forradalmár volt, a hetvenes években ellenzéki, de hova tűntek a mulya, hallgató milliók? Hova tűnt az a millió ügynök, megalkuvó?
Déry Tibor, aki igazi kommunista volt (sokan nem ismerik a szó valódi jelentését), megkapta a jutalmát, éveket töltött a börtönben, és talán csak ismertsége miatt nem végezték ki. A börtönben őt, és társait azzal is kínozták, hogy megmutatták nekik az ENSZ-hez címzett levelet. “Látjátok nyomorultak, egyedül maradtatok.”
Az írástudók elárulták a forradalmat, azt a forradalmat, amit mindenki elárult. Most a rendszerváltozás után előkerülnek a hősök, egyre többen lesznek, egyre több eposzi jelző tapad hozzájuk. Még ünnepelni sem tudunk normálisan.
“Ártatlan világ ez
Mindenki lapít feszt
Sok-sok százezer – nem követte el egy sem
Fogalmuk sincs, hogy mért hülyülnek
Hogy miért nincsen jól egy ünnep
A zörgő oszlopok mögött, hogy mi van
A zörgő oszlopok mögött, hogy mi van”
Énekelte Cseh Tamás (Holkalap) 2000-ben. Aki, mint kiderült, nem a mi bárdunk volt, hanem Orbán Viktor “katonája”. Talán ezért nincsen jól egyetlen ünnep sem, mert mindent, mindenkit kisajátít valaki. Cseh Tamás, Márai Orbán Viktoré, Esterházy, és Nádas Fletóé (öszödi beszéd, mint retorikai csúcsteljesítmény). Röhej.
És azt az írástudót, aki nem áll se ide-se oda, nem árul el senkit sem, azt a kutya sem ismeri. Krasznahorkai, Petri, mind mehetnek a levesbe. Talán utólag valamelyik fejes kihalássza őket a lábosból.
Az ENSZ-hez küldött levélről eszembe jutott még valamit (pontosabban Melindának) Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című verse. Ezt még 1950 körül írta, és először a forradalom alatt jelenhetett meg. Előtte, és utána sokáig nem:
Illyés Gyula
EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL
”Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
…
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;”
Ki gondolta volna, hogy ebben a fenti néhány sorban egy később saját maga által is alárírt szögesdrótnál is jobban butitó levéllel foglalkozik?
“…hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;
vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.”
Valószínűleg Kádár Jancsinak, és szolgáinak elég volt megmutatnia ezt az egyetlen verset, ahhoz, hogy serényen szignáljon az a megtört ujj.
