Összenevetünk a mogorva takarítnővel, csábos ajkai között sárgásan pislákolnak elárvult fogai. Egy-egy magányos sírkő minden egyes fog, egy jobb élet (?) szúvas, büszkén magasodó, csorba emlékei. Gyönyörű ez a nap, megfulladunk a szmogtól, én és a város, nevetve köhögünk, véres pöttyöket pingálva a repedezett, kátyus, szotyis, szemetes betonra. Krákogva táncolunk a nevetségessé vált régi indulókra, vörös nyakkendőnk farzsebűnkbe gyűrve, míg nagymagyarországunk térképe rátartian vigyorog vállunkról az összeesküvő, kampós, kaftános, hunyorgó ellenségekre, az Adi bácsi és Szálasi félmunkája következtében ittmaradt élet-étel és kútmérgezőinkre. Szépen együtt van mindenki, hátunk megett leleplezett lámpavasakra fellógatott műanyag karácsonyfák lihegnek részegen, a Jézuska elmenekült, elüldözték az akciók, a hatalmas, forinthegyekben mért szeretethullámok, a sok bárgyú, hazug mosoly, az eltévedt, cinkos, karácsonyi ölelések. Lábon szúrtak, így nehezen megy a szamba, ki hinné erről a dülöngélő bohócról, hogy valaha világhírű táncos volt? Pedig az voltam, magyarázom padló, söralja, pálinkás jóreggelt részegen egy hajléktalan kinézetű meghatározhatatlan alaknak (talán isten, vagy az ördög?), aki bekéredzkedett mellém, a kocsma sarkába, ahol lekuporodott, majd nagy, kedves bűzében édes álomba szenderült. Kérdeseimre elégedett és elégedetlen fingásokkal válaszol, néha fintorog, hogy éreztesse, még mindig ember, még mindig él, vagy talán csak azért, mert időről időre belerúgok? Ki tudja? Amikor majd két sör között egy érthetetlen dűhroham fut végig megviselt testem redőin, ráncain, felkavarva elmém, megindítva megmerevedett, kocsonyás gondolataimat, felolvasztva megdermedt agyamat, akkor majd kidobatom ezt a szerencsétlent, elárulom, az arcába nevetek (nem vagyok én Júdás, hogy megcsókoljam), mikor a fagyos, halálos utcáról visszanéz.
Jó ez a jazz, szépek a lányok. Dehogy, a jazz ócska, a zenészek meg ócskábbak és a legócskábbak ezek a kifestett, felnőttnek tünő fruskák, ezek a beszélő babák, ezek a koktél-nyelő gépek, ők, akik mind ugyanolyan mozdulatokkal szívják előkelően nikotinszegény cigarettáikat, aki ugyanúgy boroskólát rendelnek, vagy vodkanarancsot, akik úgy néznek ki csábos kis fejecskéikből, hogy abban a nézésben benne van, hogy abban a fejben viszont nincsen semmi, semmi más, csak kúsza, kis ócska gondolatok egy ócska bár ócska jazzzenészeiről, és az ócska éjszakai élet ócska (lousy), logónyelvű, bambatekintetű, nagydumás, alternatív, underground fiainak (morons) ócska szövegeiről. Akik majdnemmind elolvasták a Zabhegyezőt, de semmit sem tanultak belőle, akik mind sokat tudnak a világról, de valójában nem tudnak semmit, még annyit sem, mint az a senki, aki őket kritizálva saját magáról fest bájosan szánalmas képet, megrajzolja egy ócska itélkező, ócskán, ferdén sikerült estéjét, egy magányos alakét, akit még ezek az ócska lányok is kikerülnek, mert nemhogy egy boroskólát, de még egy frappáns mondatot sem néznek ki belőle. Nemhiába. Bolond mozdulatokkal táncolok, vérző lábam groteszk létem húsbavágó szimbóluma.
Nem várok semmit a lánytól és ő sem vár semmit, ő sem szép, és sem vagyok az, műveltségünk sekély, önbizalmunk nincsen. A mosolya szép, én meg jól főzök, megleszünk együtt. A tizenkettedik mondatomban elárulom, hogy az ágyban semmi jóra ne számítson, nem szeretek mozogni, és soha nem veszem le a zoknimat. Érdektelen arcáról leolvasom, hogy ő is hasonlóképp van ezzel, akkor talán hanyagolhatjuk is a fizikai együttlétet, a nagy összeolvadást, az izzadt, lihegős párosodást. Utalást tesz arra, hogy talán az együttlétet is hanyagolhatnánk, lévén utál mindent, ezen belül az embereket, azon belül meg elsősorban a férfiakat. Elgondolkodom, hogy közöljem e vele, hogy én nem vagyok férfi, androgün vagyok, vagy még az sem, de minek mondjam el neki, miért rontsam el ezt a remek estét, ezt a csodálatosan kellemetlen, méla csendet, ezt az unott, balgán bamba, gyönyörteljes, reszelős, reszketeg hallgatást, inkább a cipőmhöz szivárgó hányást nézem, és elégedett vagyok, íme hát megleltem hazámat. A sárga, összehányt, összevízelt vécébe fiatal lányok cipelik karonfogva kedves barátaikat, hogy a világslágernek, a világdivatnak engedelmeskedve hamarjában leszopják őket, nem szexelnek, csak jót akarnak, ahogy egyikük megmondja, a szopás az nem szex, két csávóval voltam úgy igazán, de vagy ötvenet leszívtam már. Meg sem kérdezem hány éves, magától mondja, hogy 16. Egy pillanatig reménykedve figyelem, de unott ásításából arra következtetek, hogy nem kívánja becses személyemet is leszívni, hiszen vagy a boroskólák, vagy a hajolgatások miatt, de rettentően fáradtnak, betegnek és öregnek tűnik a hajnali neonfényben. Meglátom a srácot, aki lábon szúrt, hozzámlép, és rámparancsol, hogy hívjam meg egy felesre. Megteszem. A harmadik után újra megszólít:
Hülye vagy, hogy nem adtad oda magadtól.
Bólintok.
Jó ez a jazz, szépek a lányok. Dehogy, a jazz ócska, a zenészek meg ócskábbak és a legócskábbak ezek a kifestett, felnőttnek tünő fruskák, ezek a beszélő babák, ezek a koktél-nyelő gépek, ők, akik mind ugyanolyan mozdulatokkal szívják előkelően nikotinszegény cigarettáikat, aki ugyanúgy boroskólát rendelnek, vagy vodkanarancsot, akik úgy néznek ki csábos kis fejecskéikből, hogy abban a nézésben benne van, hogy abban a fejben viszont nincsen semmi, semmi más, csak kúsza, kis ócska gondolatok egy ócska bár ócska jazzzenészeiről, és az ócska éjszakai élet ócska (lousy), logónyelvű, bambatekintetű, nagydumás, alternatív, underground fiainak (morons) ócska szövegeiről. Akik majdnemmind elolvasták a Zabhegyezőt, de semmit sem tanultak belőle, akik mind sokat tudnak a világról, de valójában nem tudnak semmit, még annyit sem, mint az a senki, aki őket kritizálva saját magáról fest bájosan szánalmas képet, megrajzolja egy ócska itélkező, ócskán, ferdén sikerült estéjét, egy magányos alakét, akit még ezek az ócska lányok is kikerülnek, mert nemhogy egy boroskólát, de még egy frappáns mondatot sem néznek ki belőle. Nemhiába. Bolond mozdulatokkal táncolok, vérző lábam groteszk létem húsbavágó szimbóluma.
Nem várok semmit a lánytól és ő sem vár semmit, ő sem szép, és sem vagyok az, műveltségünk sekély, önbizalmunk nincsen. A mosolya szép, én meg jól főzök, megleszünk együtt. A tizenkettedik mondatomban elárulom, hogy az ágyban semmi jóra ne számítson, nem szeretek mozogni, és soha nem veszem le a zoknimat. Érdektelen arcáról leolvasom, hogy ő is hasonlóképp van ezzel, akkor talán hanyagolhatjuk is a fizikai együttlétet, a nagy összeolvadást, az izzadt, lihegős párosodást. Utalást tesz arra, hogy talán az együttlétet is hanyagolhatnánk, lévén utál mindent, ezen belül az embereket, azon belül meg elsősorban a férfiakat. Elgondolkodom, hogy közöljem e vele, hogy én nem vagyok férfi, androgün vagyok, vagy még az sem, de minek mondjam el neki, miért rontsam el ezt a remek estét, ezt a csodálatosan kellemetlen, méla csendet, ezt az unott, balgán bamba, gyönyörteljes, reszelős, reszketeg hallgatást, inkább a cipőmhöz szivárgó hányást nézem, és elégedett vagyok, íme hát megleltem hazámat. A sárga, összehányt, összevízelt vécébe fiatal lányok cipelik karonfogva kedves barátaikat, hogy a világslágernek, a világdivatnak engedelmeskedve hamarjában leszopják őket, nem szexelnek, csak jót akarnak, ahogy egyikük megmondja, a szopás az nem szex, két csávóval voltam úgy igazán, de vagy ötvenet leszívtam már. Meg sem kérdezem hány éves, magától mondja, hogy 16. Egy pillanatig reménykedve figyelem, de unott ásításából arra következtetek, hogy nem kívánja becses személyemet is leszívni, hiszen vagy a boroskólák, vagy a hajolgatások miatt, de rettentően fáradtnak, betegnek és öregnek tűnik a hajnali neonfényben. Meglátom a srácot, aki lábon szúrt, hozzámlép, és rámparancsol, hogy hívjam meg egy felesre. Megteszem. A harmadik után újra megszólít:
Hülye vagy, hogy nem adtad oda magadtól.
Bólintok.
