Seaweed – by Tindersticks (részlet)
“A hello or a goodbye?
My mind is something
I don’t know
The truth, why should I lie?
Just kind of go
Go with you”
Szánalom Kapitány szürke szemeivel a repedezett, összemaszatolt eget bámulta, amelyről egy láthatatlan, de jól ismert kéz újra és újra ellopta a felhőket. Mintha egy Terry Gilliam animációt élne át, szürreális, és groteszk volt a látvány, egyszerre édes, és fojtogató, ez hát a szerelem? Senki sem válaszolt. A híres Corvin-söröző meglepően üres volt. A söröző kellékei –az elmaradhatatlan élőhalottak (élő halottak)- eltűntek, se Sanyi, se Géza, se Klárika nem voltak ott szokott helyeiken (a terem három különböző sarkában), szederjes arcukat felszívták a sárgás falak, bizonytalan lépteiket elnyelték a lustán kavargó füsthegyek. Sanyi –aki egykor valaki volt! (huszadrangú csinovnyik a lézengő szocializmusban)- volt a kocsma dísze, nem volt rajta kivül még egy ilyen vendég, aki ennyire gyönyörűen, és ekkora átélélessel pisálta volna körbe a mellékhelyiséget. Ha berúgott – be volt rúgva minden egyes nap minden egyes percében- lankadatlan ordibálta a CSAK A KISPEST! indulót. Bájosan fárasztó alak volt, Budapest utcáin ezrével járnak az ilyen bájosan fárasztó koboldok, némelyikük történetekkel, mások kéregetéssel nyaggatnak, mindegyikük egyéniség, mégis mintha egy, közös anyától származnának, egy jellegzetesen magyar, fröcsöntött és fröccsöntő, fütés nélküli anyától, aki nem fizet lakbért, de megállás nélkül beszél. Klárika – ha éppen nem a Blahán toporgott- a söröző egyik sarkában ült, görnyedten, bánatosan, halálra váltan, és a halálra várva. A halálra már jó húsz éve várakozott, mióta a Pista, a sokat emlegett focista Pista elhagyta egy jobb élet –életfogytiglan lett belőle- reményében. Szegény Klárika, ha részeg volt – minden egyes nap minden egyes percében-, halkan nyöszörgött, ő szolgáltatta a kocsma alázatos népének a talpalávalót, amikor a zenegép néha elhallgatott, ő volt az átmenet a Király, Pákó és Máté Péter dalai között.
- Egy sört. – ennyit mondott Szánalom Kapitány, nem többet, nem szerette a felesleges beszédet, főleg akkor nem, amikor szerelmes volt. Szerelmes volt minden egyes nap minden egyes percében, általában csak önmagába, de érzelmeit néha-néha felkorbálcsolta egy-egy furcsa tárgy (egy sárgás vécékefe, vagy egy eltört cigaretta), és nagyon ritkán egy-egy csalfa, rókaképű lány. Szerette a rókaképű lányokat, arra a hajnalra emlékeztették, amikor megszületett, amikor kipattant édesapja – egy öntudatra ébredt jegyautomata- fejéből, kipattant, akár egy sokra hivatott görög isten, akár egy kósza, másnapos ötlet, és így tovább. Gyűlölte a hasonlatokat, még az ügyvédeknél, a káposztánál, és a rendőröknél is jobban.
- Én elmegyek veled. – suttogta a Kapitány a kedves, gyönyörű, fiatal lánynak: - Itthagyom végre ezt a büdös környéket, amely születésem óta csak mérgezi a lelkem.
A lány úgy mosolygott, ahogy csak ők tudnak, az a mosoly megbocsátott mindent, az a mosoly elfogadta, és elfogadtatta a világot, az a mosoly átölelte a Kapitányt, és megigérte, hogy nem engedi el soha. Mire nem képes, mit meg nem tesz egy mosoly?
- Én elmegyek veled. – suttogta a Kapitány, de már akkor tudta, hogy nem fog ő sehova se menni, hogy elengedi ezt a lányt is – megfejthetetlen, megmagyarázhatatlan, önsorsrontó okokból-, hogy pár perc múlva majd nagyon csúnyákat fog mondani neki, hangosan ordítva, hogy mindenki hallja, csak azért, hogy majd ez a lány is elhagyja, hogy ne maradjon vele, hogy ne menjen tönkre mellette, hogy ne legyen belőle is a Corvin-söröző egyik képtelen, de mégis valós kelléke, mert ő nem tud már elmenni innen, örökre itt ragadt, beleragadt a hamutartóba, beleragadt a szíve a hamutartóba.
Amikor a lány kilépett az összefirkált ajtón a Kapitány mosolygott. Odalépett a pulthoz – összetörve, de mégis könnyedén-:
- Egy sört.
