"másról a boldog szerelemben" (J. A. : Nagyon fáj)
Quimby szólt a háttérben, vagy Balaton, nem tudta, de nem is volt lényeges. Minden lényegtelenné vált. A kiállítás képei érdekesek voltak, merészek, ő mégis úgy sétált végig a termen, hogy az egyiket sem nézte meg. Nem tudta, hogy került ide, erre a kiállításra, nem tudta, honnan ismeri ezt a szerény arcú művészt, aki a falhoz lapult, nem tudta, mit keres bárhol is, hiszen mindegy, hogy hol van, igazából sehol sincs. A zsebében ott lapult egy Hesse-regény (a Demian, vagy a Kerék alatt), de képtelen volt beleolvasni, most Hesse is néma volt, akár a képek, akár a fiatal jegyszedőlány mosolya, akár az égen bóklászó fáradtan pislogó nap, akár a szavak a betűk, sápadt filmkockák egy ócska filmből.
Hiába ment ki az ígéretesen hangzó Honvéd-Siófok derbire, hiába volt az iram félelmetes, a színvonal felülmúlhatatlan, már az első gól előtt elaludt és a huhogásra se ébredt föl. Uh-hu-uh-hu, hiába huhogott a sok majom, ő édesdeden (haha) horkolt, rémes, átlagosan horrorisztikus álmokat látva. A félidő végén egy lecsúszott, beadás-szerű lövés ébresztette fel, nagyot csattant álomkóros arcán, a löket ereje hátrataszította, ezen jól elszórakozott mindenki. Körbenézett. Hányingere volt az emberektől, ez hát az undor, ez hát a gyűlölet.
És mindez miért, mindez honnan? Egy nagyon fiatal, szinte még gyereklány tapicskol a szívén, vadul mosolyogva, és csacsogva, önzőn, felelőség nélkül, be nem tartva csillogó szemei ígéretét.
Felnevetett, a mellette csápoló részeg üzletkötő úgy vélte, újdonsült barátja is a meccsen szórakozik, azon nevetgél, hogy Kovács II. Géza képtelen átvenni egy a jobb lábához csordogáló labdát, vagy, hogy a „Nagy” Józsika nem szeret sprintelni, és vadul dohog, ha futtatni próbálják. Szegény üzletkötő nem sokat ért az élethez, az emberekhez, ha nem hallja ezen a nevetésen, hogy nem a meccsnek szól, nem a mókás, vizezett magyar futballnak.
Quimby szólt a háttérben, vagy Balaton, nem tudta, de nem is volt lényeges. Pár hete még boldog volt, befogadta szívébe a világot, mindenkivel kedves volt, mindenre nyitott. Mintha évek teltek volna el. Ilyet még sohasem érzett, Nabokov sorai jelentéktelennek tűntek, ostobáknak, semmit sem mondtak el a világról, az ő világáról. A részeg hajléktalan vizenyős, boldogtalanul ravasz tekintete igazabbnak tűnt, a Mad Season Wake up című dala igazabbnak tűnt, a köpet a földön igazabbnak tűnt, mindannál, amit a nagy írók elmondtak a nagy idők során, mint amit a tüzes, remegő költők elmerengtek, elordítottak a süket emberek, a süket világ felé. Vajon minek ült be erre a filmre, hogy elmondhassa, megnézett egy művészfilmet, minek ül be, megy el bármerre is, ha csak önmagával képes törődni, ha csak azt látja, a világ összes filmkockája, alkotása, lánya és barátja áruló, minden mozdulat hazug, álságos, nevetséges? Érdekes úgy nézni egy filmet, hogy nem figyelünk, érdekes úgy járni a várost, hogy nem látunk semmit se, érdekes úgy barátkozni ismeretlenekkel, hogy nem várunk tőlük semmit se, hogy már azelőtt lenézzük, lekezeljük őket, mielőtt megszólalnának.
Előbb-utóbb ki kell majd mondani azt a szót, gyűlöllek, azután majd minden könnyebb lesz, azután újra feljön majd a nap, ragyogni fog, ki kell mondani, gyűlöllek, mert áruló vagy, gyűlöllek, mert önző vagy, hányingerem van az egésztől.
Betette a Woven Hand albumot a lejátszóba. Meghallgatta a My Russia-t egymás után ötször, imádta a hangulatát, a szövegét,
no one asked any questions
for fear that I might answer
they covered their ears to your song
have I shown them compassion
have I shown them any love
I hope they know it come
from the father above
rajongott David Eugene Edwards ős-szomorú, kiégett, de mégis tüzes hangjáért, a melankolikus, kőkeményen szentimentális zenéért. A kultúrából ezekre az időkre csak a zene maradt meg, csak a zene bódította el, csak The Doors, a Pink Floyd, Chet Baker, a Balaton nyugtatta meg, vagy korbácsolta fel, csak a Zeppelin, Black Sabbath, Syrius őrjítette meg, csak Jimi Hendrix Blues című albumára volt képes elaludni, és minden ébredéskor Woven Hand-et, vagy Tindersticks-et hallgatott. Amikor lehetett, elment meghallgatni a zseniális Balogh Kálmánt, vagy a mosolygós-bús, bús-mosolygós Csík-zenekart. A Bolyongok című József Attila feldolgozásuk rövid volt, alig egyperces, de ezekben a napokban sűrűn megtörte őt.
József Attila: Bolyongok
Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, És csak reám várnak,
És csak reám várnak.
Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fenn csillagok vannak, felnézek azokra,
Fénylő csillagokra.
Merre nincs csillagfény - arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.
Quimby szólt a háttérben, vagy Balaton, nem tudta, de nem is volt lényeges. Az énekes részeg volt, s mivel ő is be volt rúgva, nem ismerte fel az előadót. A hely tele volt mogorva, vagy fényes emberkékkel, volt, aki ragyogott, volt, aki a közöny, vagy a szürke melankólia savanykás illatát árasztotta. Odalépett a Halálhoz és a képébe nevetett: Nem félek tőled.
Ebben maradtak.
