Nyár volt. Vagy tavasz? A Kapitány még sosem járt ilyen furcsa fesztiválon. Olyan barátságos volt az egész, mintha mindenki ismert volna mindenkit. Úgy viselkedtek az emberek –többségében fiatalok- mintha egy családhoz tartoznának, kisebb-nagyobb körökben üldögéltek a fűben, mindenki mosolygott, az egész tisztás egy hatalmas mosoly volt. A rét fölött egy rég elveszettnek vélt szellemiség lebegett, egy megfoghatatlan érzés, amely átölelte, és betakarta az összes embert, aki arra tévedt, vagy arra vetődött. A napfény beleivódott az átszellemült arcokba, nem ez nem az alkohol, vagy a fű hatására történt, ez más volt, valahogy több, a Kapitány valaha ilyennek képzelte a békét (peace), valaha így gondolt az Emberiségre. Távol a városoktól, távol a beton-rengetegtől létrejött valami Egész, amely befogadta az elfáradt utazókat, az eltévedt vándorokat, az unalmas hétköznapok által gőzgombóccá gyúrt férfiakat, és nőket, akik itt a világ végén rátaláltak egymásra.
A zenét (goa), amire éjjelente táncoltak a Kapitány ócskának tartotta, mégse menekült el, merengve nézte a lobogó tűzet, és régi barátaival, új ismerőseivel (brothers) beszélgetett. Mindenki kedves volt, és szép, színes ruhákban mozogtak a tűz körül, pálinkával, sörrel, spanglikkal kínálták egymást, valahogyan eltűnt a hétköznapok önzése, valahogy elvesztette a jelentését az enyém, és a tied szó, helyükre került a bolondos, kedves mienk.

Látott egészen apró gyerekeket, jóravaló apákat, és anyákat, fiatal lánykákat, megkésett hippiket, rasztákat, vigyorgó banktisztviselőket, szakadt ruhákban heverésző diákokat, üzletembereket, nézte a sátrak fölé hajoló bölcs fákat, az összebújó párokat, mások duruzsolását hallgatva, figyelve a néha-néha odalopakodó csöndet, és egyszer csak észrevette, hogy boldog. Észrevette, hogy boldog, észrevette, hogy ez a közösség, ennek a helynek a szelleme (spirit) kitörölte a szívéből azt a bánatot, amely két nappal ezelőtt még vígan falatozott belőle, kitörölte a fejéből elvesztette kedvesét, kitörölte elméjéből a közeledő vizsgák terhét, hirtelen nem volt már magányos, hirtelen megtalált valamit, amiről azt hitte, nem létezik, a helyét az emberek között.

Tudta jól, hogy csak pár nap az egész, és utána mindenki visszaváltozik önmagává, a téglák a helyükre kerülnek, és tovább épül a fal (a falak belül, a falak egymás között). Nem számított, csak a jelen számított, csak az a vigyor :) számított, amelyet egy ismeretlen srác küldött a Kapitány felé, csak a napfény számított, amely teljesen beterítette, eltelítette, jóllakatta, és megitatta. Nem érezte magát kívülállónak, nem érezte magát se idegennek, se furcsának, és ez jó volt, ismeretlen, de könnyedén megszokható érzés. Dél körül átsétált a fesztivál másik sarkára, ahol pokrócok, kongák, és pihenő, józanodó, falatozó fiatalok vették körül. Senki sem szólt rá, hogy rosszul kongázik, senki sem nézte ferde szemmel, hogy már délben sörözik, vidáman kortyolgatva a selymes, házi szilvapálinkát. Úgy érezte, hazatalált, úgy érezte rátalált az Édenkertre (Severed Garden), ahonnan valaha kiűztek minket a földi istenek, a föld bamba, élhetetlen embertömegei, a föld öntelt urai, leigázói. Ezen a fesztiválon megosztottak mindent, megosztották az ételt, megosztották gondolataikat, érzéseiket, az egész társaság a föld felett lebegett, elpusztíthatatlannak tűnt a varázs. Így szeretnék élni, gondolta a Kapitány, ezek között a kedves fiatalok között, ahol ő is fiatal lett újra, ahol komorsága, csüggesztő komolysága, éles cinizmusa elpárolgott, ahol meghallgatták, ahol meghallgatott mindenkit, ahol az emberek kíváncsiak voltak egymásra, nem tolakodtak, nem furakodtak, csak lézengtek, ábrándoztak, mulatoztak, és pihentek, de olyan átéléssel, hogy az többet ért a legkomolyabb alkotásnál.

Később, ha teljesen egyedül volt a kétmilliós, nyüzsgő, hangya-várban gyakran visszagondolt a Fesztiválra, és elmosolyodott. Olyankor nagyon várta már a tavaszt, hogy újra elmenjen oda, vagy egy másik ismeretlen helyre, ahol újra rátalálhat arra, amit leírni nehéz, de nélkülözni még nehezebb. A Varázsra. (Miracle)