Esteledik. Lassan felkúszik az égre a kaján hold, lassan eltünedeznek az emberek az utcákról, csenddé nemesedik a zsivaj. Egy magányos alak áll egy bezárt bolt előtt, mintha mormogna valamit. A szemei sötétek, vádlón izzanak, jobb kezében cigaretta, mohón, öntudatlan szívja. Megfoghatatlan bánat árad lényéből, egyszerre vonz és taszít.  

A kávéház árnyékos szegletében ül, tollával kapirgálja a papírt. A szavak összeesküdnek ellene, képtelen írni, képtelen gondolkodni. Emlékek támadják, lassan felfalja a múlt. Minek is jött ide? Elriaszt mindenkit, kiszolgáltatja magát. A sunyi, sajnálkozó hangok a háttérből: megőrült..., szegény!, és a lesütött szemek, az elfojtott mosolyok. 

Éjfél van. A Költő még mindig ugyanott ül, ugyanabban a pózban, a semmit és a mindent kutatva. A kopaszodó pincér a háta mögött áll, feszeng, nem meri zaklatni az állandó vendéget. Ez is írogat, tudja jól. Kommunista volt, mondják. Ha nem lenne szolgálatban a fejét csóválná, sohasem értette ezeket a művészeket. Mindig csak szenvednek, vagy forradalmárkodnak, aztán vagy ebbe, vagy abba halnak bele. A Költő sem értette önmagát. Minden egyre jobban összekuszálódott. Magára maradt, mindenkit elmart, elüldözött. S nem kellett noszogatni őket.  

Látja, hogy az egész visszafordíthatatlan, hogy napról napra nehezebb lesz megőrizni egy csipetnyit a valóságból. Tudja, hogy az út hova vezet, érzi, hogy széthull, szertefoszlik, mint egy könnyű, poshadt sóhaj. Nem tehet semmit, ami körbefonja, ami a lelkét dúlja, túl sok, feldolgozhatatlan. Az egész élete mintha egy irányba vezetne, a sorozatos csalódások, öncsalások, így visszanézve semmi sem lát, csak ostoba reményeket és sötét foltokat.

A nagy szavak, a versek, játékos sorok, rímek, az egész olyan nevetséges, olyan színpadias, mesterkélt, egyik sorát sem érzi szépnek. A papír üres, a pincér köhög, a burok szétreped:

·     - Elnézést, zárnánk! – a hang bájosan leereszkedő, ő bólint, feláll, s a néma lapokat zsebébe gyűri.      

Eltűntek a simogató kezek, eltűnt a zihálás, a remegő kéj. Képtelenség az egész, szellemként jár-kel a világban, árván és egyre kevésbé hetykén. Lehunyja a szemét, a keskeny ágy mellett egy félredobott könyv. A Költő elmerül a csendben, az arca nyugodt, álmodni szeretne, valami könnyűt, valótlanul édeset.  

A kép szétmállik, a Költő eltűnik. Végtelen feketeség és gyilkos berregés... 

2.

A Költő mosolyog, hálás tekintettel hallgatja Flórát, aki láthatóan elvarázsolja. Utolsó menedék lehet ez a bájos lény, egy kinyújtott kéz a sodródásban. A csendesen hömpölygő Dunát nézik mindketten, a folyó szinte megigézi őket. 

A hídfőnél lévő apró kis parkban, a fűben fekszenek. A Költő szaval. A hangja mély, szuggesztív, Flóra fejét lehajtva hallgatja: 

Emlékezz, hogy hörögtél  
s hiába könyörögtél.  
Hamis tanúvá lettél  
saját igaz pörödnél.

Atyát hívtál elesten,  
embert, ha nincsen isten.  
S romlott kölkökre leltél  
pszichoanalízisben.

Hittél a könnyű szóknak,  
fizetett pártfogóknak  
s lásd, soha, soha senki  
nem mondta, hogy te jó vagy.

Megcsaltak, úgy szerettek,  
csaltál s így nem szerethetsz.  
Most hát a töltött fegyvert  
szorítsd üres szívedhez,  
 

Hallgatnak, átjárja őket a strófák keserűsége. Végtelen csend, megmerevedett pillanat. 

A Költő nem tudja, hová mennek, merre tartanak, Flórán csüng, szavain, pillantásain, vélt érzésein. Boldognak tűnik, mintha a szerelem világos, virágos oldalán sétálna, szépnek látja a szemetes, ásítozó utcákat.  

Újra egyedül van. Besötétedett. A szomszédok veszekednek, ő az asztalnál ül. Alszik. Jobb keze egy piszkos papírlapon fekszik, ujjai alatt a remény, a végső (kikényszerített) megalázkodás sorai: 

Hisz mint a kutya hinnél

abban, ki bízna benned.   

Halkan szuszog, az arca szenvtelen maszk.  
 

3. 

Nyöszörög, reszket és sír. Senki sem hallja. Éjszaka van és forróság, tombol-terpeszkedik a tolakodó nyár. Három gyufaszál, jelek, egy nevető arc, dühroham. Fáj a szív, fáj a szem, fáj a minden. Eliramlik az élet.

A napok összemosódnak, a valóság megszűnt. Sárgul szép haja, duzzad szép szeme, a szavak életre kelnek, lázadnak, vicsorognak. Néha mintha megtisztulna, mintha elhagyná a rontás, világosan lát mindent, konok, eltaposott gyermekként nyeli könnyeit. Átlátja a hazugságok rendszerét, érzi, hogy mindenki ellenség, gyanakodva nézi őket, mikor hull le az álarc. Mindenki kedves – átkozott, tehetséges színészek-, szánakoznak. Minden sarokból, minden zugból a múlt leselkedik, vár, keresi a pillanatot, minden gondolat, minden érzemény mögött ott áll, fenekedik. A Költő önmaga szelleme. Széthull darabokra. 

Ha önmagától megszabadulhatna, ha elfelejthetne mindent, ha csak Flóra maradna, ha a csend megszelídülne, ha képes lenne a reményre... Nem. A fejét rázza, motyog magában. Önnön szánalmasságán derül.  Szédül, émelyeg, úgy érzi, csak árt a nyugtató, nem űzi el a múltat, se a remegést, csak tovább gyengíti. Flóra elhagyta, tudja, látja, tapintja!, s ezzel a halált nyújtotta át – ő is, ő is- elvette puszta kénye végett, kivül-belől, s zokogás rázza újból, s a nővér lesüti szemeit, elfogy a levegő, szín-szag-szaggatott kavalkád, sápadtság, elhaló, elmúló.  Nincs menedék, nincs, nem volt soha.  

Egyedül van, már az árnyéka is elhagyta. Halni akar, mert már nincs ereje élni. Az álom távol marad, felülről figyeli, érdekli ez a szürkeség, ez a vonagló semmi, a révedező nincsen. Mindenki elmenekült mellőle, papa, mama, lányok, asszonyok, urak, barátok, elvtársak, alkotók, az egész Nyugat, a nép, a népi írók, a kultúra fejedelme, a kegyetlen-drága kéz (tenyér): Babits. Elfogyott az alamizsna, eltűntek a bájolgók, előkerültek a nyelvek, a grimaszok, majd elfordultak, lepöckölték, mint egy súlyos pihét. Kacagtak, nevettek, kikacagták, kinevették, tetszelegtek, társalogtak, már megtűrt sem volt, már vállon se verték, már le se sajnálták. Ő lett az árnyék, ő lett a torzó, a dobogó-dohogó keserűség, himlőhelyes és savanyú. Kitagadták, megtagadták, hitegették és ő mindig kellemes partnernek bizonyult, igen, látja magát, a szépre szomjazik, felszívja a mímelt kedvességet, elraktározza a mézes szavakat (Ó, valóban?, - szép, szép, megható), hogy repes a szív, milyen gyenge jellem, egy kenyérre kenhető, gyűlölködő Krisztus. Minden csak játék, minden az előadás része, s közeleg az utolsó felvonás (a mese fekete és fehér, szép és kiszámítható), lassan jő a nagy monológ. Megpödri sárgás-veres bajszát, már nincsen itt, de ott se, elpárolog, míg a jelen az érdektelenségbe fullad. 

Eltűnt az egyik férfi, az, aki bizakodott, ki mosolyogva mesélt szerelmének, kibe ritkán, de bizsergetve visszatért az erő, ki bele mert nézni a tükörbe, ki kecses szavakkal írta le a mindent. Elveszett, felfalta a közönyös idő, elemésztette a másik férfiből áradó reménytelenség (ki karóval jött, nem virággal, hiába, lányt vártak, nem őt), s a Költő egyedül maradt.    

Boros, bolond szívemnek vére, kiömlik az ő ütemére. 

A Költő eltűnik, már csak a szuszogása hallatszik. Alszik. Az egész szanatórium csendes. Békés. Hazug máz az egész... 
 

4. 

Csak a vonat volt az igaz, az az elfáradt tekintet, az a megadó, örök mozdulat, amellyel elindult a Végtelen, a Semmi felé.

“Szemem is öregbül,
árnyékolja árok.
Könnyes bölcseség ül
rajta mint a hályog.

Gyors emlékpojácák
forgatnak meg ébren
s alva ujra játsszák,
mily bolondul éltem. “  

József Attila :  Száradok, törődöm

                             1937. jún.