"- Se ajtó, se ablak?"

Körbenézek a Körtéren hátha találok egy ismerőst. Körülöttem hatalmasra dagadt, vöröslő emberkék. Az egyik rám üvölt:

- Hú de jól, hú de jól érzem magam! - annyira vidáman pattog, emelkedik - akár egy színes lufi-, hogy muszáj rákérdeznem:

- Mitől?

- Teleszívtam magam vérrel. A föld vérével! Csudijó dolog. - amint elhallgat, újra körbenézek. Valóban fonnyad a világ, a fák szürkék, ráncosak, mellettem sovány kutyák, és néhány elszáradt bokor:

- Marhajó ez az élősködés! Tele vagyok energiával! - az ismeretlen szalmakalapos férfi akkora, mint egy elefánt, hártyavékony bőre alatt csak úgy bugyog, zubog, hebeg-habog a vér. Néha felöklendez egy-egy apróbb rágcsálót:

- Ez csak desszert.

Imádja a vért, akárcsak a társai, óránként egyszer lehajolnak, és rácuppannak a földre, akár egy tejjelt telt csecsre, és szívják, szívják az életerőt:

- Muszáj, enélkül nem lehet élni! Mi vagyunk a Teremtés Koronái! És mégis... - Korona úr a mondat közepén felreped, spriccel az életnedve mindenfele: - Hűha, hűha, túlzabáltam magam!

A tehetetlen, mamutnyira dagadt gömb lassan leereszt, s így motyog közben:

- Asszem most megmurgyelek...

Így is tesz, véres, undorító bőre - akár egy köpeny, vagy disznóbél- szétterült a betonon:

- Azt az egyet sajnálom... - nyögi még utoljára: - hogy nem zabálhattam eleget...

Letérdelek, és elsiratom.

- A vérszívás egy természetes fejlődés eredménye. - magyarázza a híres professzor a tévében: - Vagy mondjam ugyanezt idegen szavakkal? Nem, egyszerűen fogalmazok, hogy a pórnép is megértse. A Bibliában is megírták: "Szítta Ádám, Izsák, Saul, Salamon, és Sámuel, szítták mind a Föld vérét, és látá Isten, hogy ez jó!" A vérszívás jó! Marx is megmondta: "A vérszívás nem lehet a tőkések kiváltsága! Engedjék oda a proletariátust is! A vér, a föld ereje mindenkié!" Szívjuk hát együtt! Mire való a föld, mire valók az állatok, a növények, ha nem arra, hogy elpusztítsuk őket? Elég volt a természetvédőkből, ezekből a sovány, áttetsző aszkétákból! Aki nem szívja a Föld vérét az nem csak önmaga, és társai ellen vét, hanem Isten ellen is! Az eretnekek soványak, Isten, és a Párt bárányai ellenben kövér, felpuffadt disznók!

- Disznók? Ez kissé pejoratív. nem?

- Kedves Hölgyem! - a professzor felülről, nagyon magasból tekint le a riporterre: - Egyrészt ne használjon ilyen szavakat! Másrészt a disznó a legnemesebb állat! Mindent felzabál, amit eléje teszünk!

- Az eretnekek kullancsoknak neveznek minket.

- Kullancs? A kullancs kártékony, kicsi, fekete szar - elnézést a fogalmazásért-, mi meg hatalmasok vagyunk! Minden nap egyre nagyobbra dagadunk! Isten is kövér volt!

- Biztos ez?

- Biztos, hiszen a maga képére teremtett minket!

Kikapcsolom a tévét. Engem meggyőzött. Kedves, öreg, kopasz professzor. Ezeknek mindig igazuk van, hiszen olyan élhetetlenek. Letérdelek a szőnyegre, és fröcsögve szürcsölöm magamba a Föld erejét. Kellemes, finom érzés ez a felpuffadás. Érzem, ahogy kinn elpusztulnak a vadállatok, érzem, ahogyan eltűnnek az erdők, érzem, ahogyan tágul az ózonlyuk, ahogyan elromlik a levegő. Hallom a madarak köhögését, látom magam előtt, ahogyan eltűnnek a fajok. Lassan kihalt lesz minden. Kiürül a Föld, és csak a vörös léggömbök maradnak, vidáman pattogunk le-föl, Isten, és az Ördög között. Pár nap múlva, amikor rajtunk kívül semmi sem marad, majd egymás felé fordulunk. Összefut a vér a szánkban, amikor végigtekintünk egymáson.

- Mennyi vér!

És a kullancsok megindulnak egymás ellen. Vidáman pattogva, sok milliárd kannibál-vámpír.

"Ők azt hiszik, hogy amit nem lehet szavakkal

Azt elmondják, meglátják ezekkel a savakkal.

Én azt hiszem, amit én megláttam a savakkal

Azt úgysem adhatom át azokkal a szavakkal."

                                       Ixca Cienfuegos