Kinyitottam az ajtót. Kidugtam a fejemet a résen, de kívül olyan világos volt, hogy elveszítettem az eszméletemet.
Hunyorogva forgolódtam a földön, és megértettem, hogy kevés vagyok a látáshoz. Érzékszerveim úgy eltompultak, úgy hozzáidomultak az engem körülvevő, könnyen meglátható világhoz, hogy a másik oldal fényei, erős, élő, lüktető színei már végzetesen megterhelik az elmém. A percek, napok, évek alatt szépen megvakultam, és észre se vettem, hogy már hosszú ideje zárva tartom a szemem.
Ebben a jól ismert világban vakon is elboldogulok. Kevesen veszik észre, hogy botorkálok, mert a legtöbben ugyanezt teszik. Kábán állunk egy ormótlan villamos kavargó gyomrában, mintha örökösen utaznánk valahová.
Néha megpillantok – micsoda ellentmondás- egy-egy élő embert, és olyankor felcsillan a szemem. Ezek az emberek olyan könnyedek, mintha angyalok lennének. Látom – kitágult pupillám szinte belesajdul-, hogy levetették a terheiket, ők valóban a Holdon járnak, járásuk inkább tánc, mint egyszerű mozgás.
Próbálom őket utánozni, de kevéssé sikerül. Tétova járásom gyönge hamisítvány.
Mindig jöttek bolondos emberek, akik megpróbálták felfeszíteni a szemhéjainkat. Mind ugyanott végezték. Meghaltak mártírként, vagy magányosan megöregedve, már életükben felszentelve, vagy teljesen elfeledve. Mégis mind ugyanott kötöttek ki, hasonló könyvek hasonló lapjain, mesékké halványodó példázatokba beágyazva.
Keverjük őket a képregényhősökkel, filmek, ponyvák szereplőivel. Követőik később átértelmezték a szavaikat, tanítványaik meghamisították őket, és furfangos emberek hatalmas építményeket emeltek a tanításaikra – csillogó Egyházakat, csodálatos kasztrendszereket-. Nagyon nehéz szembenézni velük. Lehántani, levakarni a sok hazugságot, és meglátni a Prófétát.
Mióta rájöttem, hogy örökletes vakságban szenvedek keresem azt az embert, aki a Mesterem lehetne. Várom, hogy valaki felnyissa a szememet, hogy tanítson, mert nem tudok semmit sem. De nem tudok egy szavakból született embert követni. Elfogadom Jézus, Szókratész, Krasznahorkai, vagy Bernard Malamud szavait, de nem látom a kinyújtott kart.
Jézus nem hív fel minden nap: hé, haver szedd össze magad! Vagy Szókratész: látom már megint tévézel! Ne öld az elmédet! Malamud se: ha túlélem az esedékes pogromot, megtanítalak oroszul!
És itt állok, vaksin hunyorogva egy hatalmas tévé előtt, nem tudok se oroszul, se görögül, a karomban hatalmas adag gyapotból készült pattogatott kukorica. Egy így nem a legvonzóbb kép. Hallom Mónika, és Balázs hangját, és ettől megnyugszom. Szépen leheveredek a kikoptatott fotelembe, és lassú, ráérős mozdulatokkal teletömöm magamat gyapottal.
Kitömött tévénéző a 21. századból.
Ez áll majd terebélyesre hízott trófeám alatt. Egy lányhangot hallok a jövőből:
Juj de ronda izé van a száján.
Az bajusz.
Amikor úgy érzem teljesen tele lettem (a kukorica "úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben"), elszenderedem. Arról fogok álmodni, hogy találtam kólát a kukorica mellé. Mosolygó szájjal habzsolom az életet.
Ha valóban megjönne az a Mester, lehet csak ennyit mondanék neki:
- Menj már arrébb öreg, nem látom a tévét.
"Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszít
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.
A kultura
úgy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben-
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?"
József Attila: Nagyon fáj