"1989. július 2., vasárnap - A Gödöllői Ellenzéki Kör (Fidesz, MDF, SZDSZ) tiltakozik az időközi országgyűlési képviselői választások előkészületeiről, eddigi eseményeiről, a tömegkommunikációban az utóbbi néhány napban tapasztalható félrevezető, manipulatív tájékoztatás ellen."

1989-ről egy dolog jut az eszembe, az, hogy sohasem kaptam meg azt a piros kendőt. Sohasem lehettem úttörő! Nem tudom, hogy miért volt ennyire fontos, de az volt, nagyon is. Vörös kendőben akartam ájuldozni a dögunalmas iskolai ünnepségeken. Ünnepség? Nem emlékszem másra csak az osztályfőnökünk (Zsuzsa néni) izzadság-szagára. Ez az én Proust-süteményem, ez vezet vissza a múltba, ez a bűz, ami azóta is megmaradt. Emlékszem, amikor a teremben közel hajolt hozzánk, hogy elmagyarázzon valamit, ijedten fordultunk el. A szájszag, a frizura, a frusztrált tekintet -szexhiány, ősmagyar nihil, vagy szocialista kilátástalanság?-, ő volt Zsuzsa néni, akit már gyerekfejjel lenéztünk. Nem féltünk tőle, nem utáltuk, egyszerűen szántuk. Ugyanazt a boldogtalanságot árasztotta magából, mint a későbbi tanáraim nagy része. Ugyanúgy utálta a szakmáját, mint a többiek, ugyanúgy kevesellte a pénzt, és idegesítették a gyerekek. Ha osztályfényképezés volt kiöltözött (fehér blúz, fekete szoknya, fosbarna harisnya), és megpróbált mosolyogni.

Lehet kegyetlen vagyok vele, Vonnegut nem lenne rám büszke.

1999 július 2.-án éppen Balatonon lehettem. Ültem a mólónál, és vadul dohányoztam. Előtte megittam egy üveg vodkát (szerelmi bánat, önsajnálat, és önpusztítás) a nyaralónkban. Úgy gondoltam, hogy kifekszem a sínre (mint nagy kedvencem a költő), és megvárom a vonatot. Nagyon mókásnak tartottam, hogy megalakulhat a szuicid szentháromság (József Attila, Latinovits, és jómagam), a három egymás után következő balatoni városkában (Szárszó, Szemes, és Földvár). Teljesen egyértelmű volt, hogy mi hárman egyenrangúak vagyunk. Ott feküdtem a sínen -talaj részegen a vodkától, és az önsajnálattól- amikor elkezdtem nevetni. Hirtelen bevillant, hogy marha röhejes vagyok, röhejes ez a nyeszlett félkamasz, aki a síneken fekszik, és József Attilásat játszik. Emlékszem, akkor kiszerettem abból a lányból. Panniból, akit két évig szerettem teljesen reménytelenül, úgy, hogy tudott az egészről, úgy, hogy én voltam a legjobb barátja. Szép.

Ha nem jövök rá, hogy milyen röhejesen festek ott, most nem gépelne itt senki, ellenben anyám, és apám már alkoholisták lennének régen, talán már nem is élnének. Utólag jön rá az ember, hogy az öngyilkosság a legönzőbb dolog. Nos jó, vannak kivételek.

1979. július 2.-án éppen 4 hónapos csecsemő voltam. Olyan jó volt. Egész nap az anyukám hasában lazsáltam, fogalmam sem volt, mi folyik itt. Nem láttam magam előtt az 1989-es, nehezen barátkozó, érzékeny, és undok fiút, se az 1999-es fiatal alkoholistát, a gitártalan Hendrixet, de főleg nem ezt az öntelt alakot, aki úgy tűnik semmiből sem tanult semmit.

1989-ben már éreztem, hogy furcsa a világ, hogy az emberek nagy része ostoba, 1999-ben már azt is, hogy én is ugyanolyan ostoba vagyok, most pedig azt, hogy semmit sem számít, ki mennyire ostoba, ha a rendszer úgy rossz, ahogyan van. 1999-ben még úgy gondoltam lázadni kell, de most már én is csak úgy lázadok, hogy próbálom kivonni magamat a forgalomból. Próbálom megszokni az örökös háborút önmagammal.

1989-ban rezignált voltam, és melankolikus. 1999-ben részeges, szomorú, dühös, vagy a végteletekig vidám. Most kiegyensúlyozottan kiegyensúlyozatlan. Viszont boldog. Ha bánt valaki, átnézek rajta, ha megütnek, elfelejtem. Azt gondolom magamról, hogy őszinte vagyok, de tudom, hogy 1999-ben sokkal őszintébb voltam, emlékszem arra a dühös tekintetre, arra a mély gyűlöletre, amit az eminensek, a pökhendi, és az agresszív alakok iránt éreztem. Nem is gyűlölet volt ez, talán inkább lenézéssel vegyes, öntelt szánalom.

'99: narancssárga pufi dzsekik, és lánctalpas cipők. Kirakott mellek, haspólók alól kitüremkedő hurkák. Túlfestett lányok, zselézett figurák. Hétvégi dohányosok, az "aranymalbi"-jukkal. Már az "aranymalbi" kifejezéstől hányinger kerülgetett.

'99: szinte mindennap meghallgattuk a The End-et, szereztem egy kongát, és azt püföltem a zenére. Együtt suttogtam, morogtam, és üvöltöttem Morrisonnal. Ha tetszett egy lány, elnémultam. Piros Főnixet szívtam, és bőszen dobáltam a fröccsöket befele. Gergőéknél rendszeresen marihónaljás cigarettákat szívtunk.

'89: az osztálybulikon bömböltek a legócskább slágerek. Eljött a várva várt hölgyválasz, és sohasem az a lány jött oda, aki tetszett. Sőt, volt, hogy nem jött oda senki. Ez is megmaradt, ahogyan ott állunk, ott állok, mint egy pöcs, egy kedves, kövérkés lány kézfogására várva.

S mintha nem ugyanez lenne most is. Ott állunk a pultnál elárvulva, és magabiztosan döngicsélve, ott iszogatunk, és arra várunk, hogy megmentsen valaki. Hogy megérkezzen, és lefejtse rólunk a rétegeket (olyanok vagyunk, mint a hagymák), és fogadja be a régiek helyett is, azt az 1989-es kedves, riadt gyereket, aki úgy várta az első csókot, és azt a ronda, piros nyakkendőt.