Emlékszem 1995-ben félmillióan gyűltünk össze egy tüntetésen, Izaura zászlaja alatt, a nehéz sors ellen kiállva. Hamis nosztalgiánk alapszavait elővéve, akkor még igazi tüntetések voltak. Akkor még tele voltak a folyóink halakkal, és minden ember hangosan köszönt egymásnak, még Budapesten is. Nem voltak se hajléktalanok, se hajlékony kopaszok, szerette egymást mindenki, és sehol sem árultak vágott virágokat. 1995-ben éltük Demokráciánk Hajnalát, bátor szívű, nemes, és tenni akaró politikusokkal, akkor még haszonlesők, és pálfordulások nélkül.
Akkor még kimentünk, és megmutattuk, ötszázezren a nehéz életút ellenében, összesereglettünk Izaura fehér zászlaja alatt, a paradicsomokból kirakott bíbor kereszt elé. Együtt énekeltük a János vitézt, egymás szívét melengetve, tudván, hogy jön egy még jobb jövő, egy igazán remek ötéves tervvel!
1995-ben felment a cukorrépa ára, és hazánk a világ hetedik leggazdagabb állama lett! Kit érdekelt, hogy a Nép eltűnt a Köztársaság elől, az oroszokat kitettük a spájzból, így már nem kellett velük megosztani a répást. A cukorrépa-pálinkát neveztük így, ezért követeltük félmillióan a sűrített paradicsom-konzervekből kirakott bíborkereszt előtt: „Répást, feleset!”
Nagy idők voltak, visszagondolván csak bólogatnunk, és hümmögnünk lehet.
„2000-re megelőzzük Amerikát!” – dörögte a Pátriárka, és elhittük mind, haraptuk a füstmentes pesti levegőt, hümmögtünk, és bólogattunk. Nem tudtuk, hogy milyen Amerika, csak azt, hogy gonosz, és gazdag, és, hogy onnan jönnek azok a menő filmek. Mindenki menő filmsztár szeretett volna lenni, ezért vártuk úgy Izaurát, hiszen mégiscsak rabszolgalányból lett hatalmas híresség! Ő volt a példa, hogy ki lehet emelkedni, ezért is kiáltotta világgá a Pátriárka, hogy „eztán legyen Izaura a Magyarok Nagyasszonya!”.
Én is követeltem Leonszió kivégzését, akkor még lehetett ilyet. Leonszió egy szemét alak volt, tipikus amerikai. Akkor még volt bennünk önérzet, 1995-ben ez még egy büszke nép volt, kedves, öntudatos népe Izaura Nagyasszonynak. Reggelente az egész ország imádkozott, és a délelőtti répázás előtt még mind józanok voltunk. Akkoriban még nem ittunk egész nap, csakis délelőttől. Voltak még erkölcsök, és szabályok! Az illemhelyet csakis kalapban szabadott használni. Megadtuk az üritkezés tiszteletét!
Akkoriban mindenkinek volt bejárónője, még a bejárónőknek is. Ez csudálatosan hangzik, mégis így volt. Egész nap csak táncikáltunk, és somolyogtunk, semmi más dolgunk nem volt, mint letesztelni a répást. Muszáj volt inni. 1995-ben még minden kocsmában ingyen ételt adtak a répás mellé, nem kellett fizetni semmiért sem, a dohánynak más íze volt, nem okozott tüdőrákot, jótékony hatásáról Főorvosunk is megemlékezett (É.S., 1995/34.: Dr. Paszuj Béla: Miért jó a bagó?)
„Sosem láttam még ilyen kedves népet!” Ezt maga Hemingway írta, a híres író, 1995-ben. Miután elhagyta Magyarországot, az ocsmány külvilág annyira elkeserítette, hogy golyót eresztett a fejébe. „Azt szerettem bennük, hogy mindig olyan bájos részegek.”, így beszélt rólunk Teréz anya. Az a Teréz anya, aki 1995 májusában kissé irigykedve mesélt Nagyasszonyunkról: „Hihetetlen mekkora kultusz övezi Boldog Izaurát a Béke Szigetén, Magyarországon! A félénk, és istenhivő magyarok úgy beszélnek róla, akár egy prófétáról, csak ő létezik számukra, és Michael Dudikoff.”
1996-ban Michael Dudikoff elnökké választását az újjáalakult Központi Bizottság sajnos megvétózta. Pedig népünk imádta az Amerikai nindzsát. Dudikoff ekkor döntött úgy, hogy még többet fog gyúrni, és Arnold Schwarzenflekken néven majd Amerikában próbál szerencsét. Ő most már kormányzó, nálunk meg akkor romlott el minden.
„Szeretlek titeket agyarok!” – szipogta Májkel kisírt szemmel, és mi fátyolos tekintettel álltunk a Hősök terén. Még Izaura is sírt, nemcsak országunk jövőjét, de elveszett ifjúságát, és talán Leonszió szerelmét is siratva.
Baltasar Bustos és Michael Dudikoff
