Első emlékem egy bagolyhuhogás (1983, '84?). Bagolyhuhogás, amit egy gerle produkált. Később, sokkal később történt, hogy felfigyelvén az ismerős hangra azt morogtam: bagoly. Valaki kijavított: gerle. Így visszasétáltam az időben, és újra meghallgattam azt az óbudai baglyot, aki valóban egy gerle volt. Féltem a baglyoktól, féltem eltávolodni a házunk ajtajától, így következetesen a lépcső előtt játszadoztam. Emlékszem a szomszéd nénire, de csak azért emlékezem, mert megajándékozott egy játékautóval.
Azok a szomszédok, akik nem ajándékoztak meg semmivel (vagy nem a kellő időben tették) eltűntek a fejemből, mintha nem is léteztek volna. Az én világomban nem is léteztek (van más világ?). A szomszédasszony alakja homályba vész, tulajdonképpen csak a játékautót látom, amelyet a kezében tart. A néni csak egy virágállvány. Létezése célja nyilvánvaló, a pontos időben (1983, vagy '84 őszén) megajándékozhatott. Memóriám csapnivaló, bátyám emlékezőtehetsége tökéletesen hiányzik belőlem. Az én múltam egy játékfilm, enyhén szürreális, néhol félelmetes (David Lynch rendezte?), de leginkább rövidre vágott. Óriási hézagok vannak, egész évek eltűntek, mintha le sem éltem volna azokat.
Emlékszem a családom a homokozókban, játszótereken oda-odaküldött az ismeretlen gyerekekhez, hogy játsszak velük, nekem semmi kedvem sem volt. "Nem lehet egyedül játszanom?", ez mára is megmaradt, s néha rám jön, nem megyek be egy boltba, nem megyek oda az edzőhöz feltenni három kérdést, kihagyom az osztálytalálkozókat. "Senki sem játszik egyedül", mondták a Nagyok, és nagy vonalakban (a Nagyok vonalasságával) talán igazuk is volt.
Emlékszem arra a kellemetlen érzésre, amikor odaálltam egy undok képű gyerek mellé, és néztem, ahogyan építi a várát. Felpillantott, ő is zavarban volt (akkori nézőpontomban csak fölényes és rátarti). Valamit mondanunk kellett volna. Szüleink ugyanúgy zavarban voltak, de végül valamelyik Nagy csak kinyögte: "Ferikém, építsétek együtt!", vagy: "Gábor, segíts neki!"
"Otthon sosem hívnak Ferikémnek/Gábornak.", gondoltuk egyszerre.
Ennél kellemesebb volt, amikor Balatonon (1984?) megtetszett az egyik kislány, és ha jól emlékszem egy puszi is elcsattant. Szüleim (anyám, és Anna néni?) furcsa, csillogó tekintete, a "jaj, de aranyosak" pillantás persze összezavart... Előtte észre sem vettem a lányokat, egyszerűen nem léteztek, loknis díszletek voltak egy furcsa darabban, de ő (akinek már a nevére sem emlékszem) egészen más volt. "Egészen más", ez az egészen más sem változott. Minden új szerelem egészen más, minden egyes új kapcsolatban ez az elcsattant puszi ismétlődik újra és újra, érzelmek törnek fel, s dagasztanak hatalmasra, mint egy luftballon szállok az ég felé, hogy aztán a hétköznapokban (és önmagam hétköznapiságában) leeresztett emlékmása legyek egy valaha szabad (vagy szabadnak álmodott) szellemnek.
Egészen más volt X. (akinek a nevét talán még abban az évben elfelejtettem), mint ahogyan én is más lehettem (akinek a nevét még abban az évben elfelejtette). Az ő arcára sem emlékszem, csak arra, hogy a személysége valahogy nagyon elvarázsolt.
83, 84-ben nagyon sokat nevettem, mosolygós, szőke angyal-ördög voltam, aki állandóan énekelt (ez a kép maradt meg bennem, és ezt a képet szuggerálták belém a nagyszüleim). 85-ben apám elhagyott minket, és egy időre elfogytak a mosolyok, nem állíthatom, hogy egy tragédiává vált az életem, de arra emlékszem, hogy nagyon, és sokáig sírtam. Anyám is sírt, a bátyám is. Soha többet nem énekeltem a Süsü és sárkány betétdalait (ez természetesen nem igaz, de nagyon tragikusan, és romantikusan fájdalmasan hangzik). Az "Ó ha rózsabimbó lehetnék" helyett a "Szívem fekete rózsa" című sanzont dúdoltam, amelyet most találtam ki.
Amilyen érdekesen (és szánalmasan) működik az emlékezetem, lehet harminc év múlva ez a "Szívem fekete rózsa" dal is a múltammá válik, elmém egész történetet, szöveget, és dallamot kerít hozzá. Ki tudja? Lehet az az elcsattant puszi egy elcsattant pofon volt, nem romantikus holdfény-séta a Balaton görögországi tengerparttal összemosódó sziklafalain.
Emlékszem, hogy az óvodában nem voltam hajlandó aludni, a csendes pihenő idejére egy külön szobába zártak. Anyám egyszer eljött napközben, és érdeklődve figyelte, hogy a kisfia "Gábor-szobájában", azaz egy kamrában tölti az alvásidőt. Ha Amerikában éltünk volna, az óvodát kipereljük a vagyonából, és az esküdtszék is könnyebben megbocsátotta volna néhány, később elkövetett gyilkosságomat. Magyarországon élvén Édesanyám valami ilyesmit suttoghatott, "szép szoba, ahogy látom villany is van". Arra emlékszem, hogy engem egyáltalán nem zavart (nem is szóltam otthon), el voltam egyedül, legalább nem szólt rám a sok édeskés illatú, savanykás szájú fehérköpenyes ápolónő (óvó néni), és a sok fárasztó "kispajtással" sem kellett együtt lennem. Így utólag ekkor kissé mizantróp lehettem.
Az óvónők, tanárok savanykás, fáradt illata később is megmaradt. Emlékszem a táskás szemeikre, és nem rémlik, hogy nagyon irigyeltük őket. Amikor arra gondoltunk, hogy de jó lenne felnőttnek lenni, csak azért gondoltuk, mert akkor nem lennének a nyakunkon. Ki sejtette akkor, hogy később is lesznek nyakravalók, fejre ülők, és fejre ütők. És ki gondolta, hogy az ő fejükre, lelkükre is ráült valaki, és csak azért próbáltak "fegyelmezni minket", mert valakinek tovább kellett adni azt, amit korábban rájuk mértek.
A legfurcsább az a dologban, hogy az unokaöcsémnek most már én vagyok a savanykás, fáradt illatú, karikás szemű, csapzott "Gáboj", a felnőttektől némileg elütő ritkán látott rokon. Mit nem adnék, ha csak egy napra belebújhatnék a bőrébe, és az ő szemeivel látnám a világot.
Megnéznem magam, és azt mondanám a régi Gáborka hangján: "Te is csak olyan lettél, mint ők. Pedig azt terveztük, hogy minden nap játszani fogunk, és sosem szól ránk többé senki…"
Így legyen.
