I'm a back door man
The men don't now
But the little girl understand"
(The Doors)
Hiányoznak a szavak a lapról, eltűntek, kitörölték őket, ahogy valaki, vagy valami kitörölte az emlékeket a fejéből, az érzéseket a szívéből, a vágyakat a lelkéből. Állandóan azt mormolja, semmi sem jelent semmit, ugyanazzal a közönyös ábrázattal hever a fotelben, vagy ül egy kocsma sarkában ugyanazokat az összeaszott alkoholistákat bámulva. Tökéletesen tisztában van azzal, hogy nem tart sehova, nem hisz már semmiben sem, gyerekkorában felépített magában egy világot, amelyet később – hosszas, szorgos munkával- szépen lerombolt. Meg szeretne tisztulni, de már ennek lehetőségében sem hisz, minden vallást, minden hitet, mindent szellemiséget, minden filozófiát, minden igazságot, minden adatot, minden fényképet, minden ábrándot, minden kívánságot, minden gondolatot elutasít. Ha meglátja a szeretet, vagy béke szavakat egy könyv borítóján már gyanakszik, ha a háború, vagy gyűlölet, önzés szavakat látja, bólogat. Lenéz mindenkit, legfőképp önmagát, ugyanakkor irigyli azokat az embereket, akiknek a szemében még látható a fény, akikből nem lopták el a reményt, akik nem rabolták ki saját magukat. Nem kíván senkit sem, nem akar megfelelni, de szeretné, hogy átöleljék, hogy meghallgassák azt, ahogy nem mond semmit sem. Szeretné átadni valakinek némaságát, de nem talál jobb hallgatóságot a fáknál, vagy egy elnyomott cigarettacsikknél. Nem akar inni, mégis egyre gyakrabban nyúl a pohár után, réveteg tekintettel méricskéli melyik üveg alján pihen valami kártékony, undok ital. Ha iszik, egyre mélyebbre zuhan, hányinger kerülgeti és a remény maradék szálai is kihullanak a kezéből, átcsúsznak az ujjai között, és érzi, jól van ez így. Nehezen tudná elképzelni, hogy valaha szeretett, és viszontszerették, nehezen ismerné fel önmagát abban a szentimentális hippiben, aki valaha volt. Hiányoznak...szavak...ahogy valaki,...a fejéből, vágyakat.... Minden nap fáradt, és álmos, folyamatos, leküzdhetetlen éhség gyötri, mérhetetlenül gyűlölködve harcol reménytelen falánksága ellen, kielégíthetetlen gyomra ellen –amely üres lelke (élete) fizikai megtestesülése-. Nem ismeri fel a szavak, a mondatok jelentését, ha beszélnek hozzá, már a bólogatáshoz sem veszi a fáradtságot, gyakran elfordul, még gyakrabban otthagyja a beszélőt, így koptatva le magáról az utolsó embereket, akik még foglalkoznának vele. Gyűlöli és irigyli a prófétákat, gyűlöli és irigyli az egyszerű embereket (holott tudja, nincs olyan, hogy egyszerű ember), szánja és imádja a szerelmeseket, roppanó szívvel nézi édeskés, nyálkás, érzelmes összeolvadásukat. Imádja a zenét, de szomorú lesz a legvidámabb daloktól is, őrült, szakadozott, repedezett elméje nem képes különbséget tenni zene és zene, hang és hang, csilingelés és zörej között. Ha olvas, nem olvas igazán, mert már az előző oldalakra sem emlékszik, úgy olvas, ahogyan utazik, mindenre, de valójában semmire sem figyelve, szétszóródva a világban, olyan, mint egy lyukas babzsák, lassan teljesen kiürül és elhull. Elhull, mint egy katona, összeesik egyszer, egy kedd, egy szerda, egy vasárnap hajnalon (éjjelen), józanul, vagy leírhatatlanul részegen, saját hányásában és/vagy könnyeiben fuldokolva. Szép látvány lesz, a járókelők majd körülveszik, sóhajtoznak, a fejüket ingatják, egy kedves fiú kedvenc, fekete, örökölt bőrkabátját teríti rá a halottra. Úgy bánik majd a hullával, akár a testvérével, elüldözi a közeléből a károgó varjakat (szegény fiú, szegény fiú, de kár, kááár), leül mellé, hogy meghallgassa. A halott semmit sem mond, de azt nagyon békésen és komoly átéléssel (valakinek fel kéne jegyeznie a nemlétező, meg nem született szavakat).
Hiányoznak....szavak....de az nem hiányzik, hogy nem vágyik a sajnálatunkra, nem akar sírkövet, nem akarja, hogy bárki emlékezzen rá, mert nem volt idevaló, mert nem is volt itt igazán, és sosem vette észre senki, hogy nincsen velünk, hogy nincsen sehol se. Közönyös őrült lett egy őrült, közönyös, saját körmeit harapdáló világban, ahol tagadni kell a remegést, tagadni kell a reménytelenséget, tagadni kell, hogy a boldogság csak röpke kiváltság, tagadni kell, hogy mindig mindent elcseszünk, hogy a fák elszáradnak és az álmokról mindig kiderül, hogy csak delejes hazugságok voltak, lányregény víziók. Ő is csak álom volt, badtrip, oszladozó hullája nem kötelez minket semmire.
