Kálmi csak mesélt, mesélt, teljesen összefüggéstelenül, de tele átéléssel, a másik négy fickó csendben hallgatta, nem reagáltak semmire sem.

- Én voltam a Diszkókirály! – így Kálmán, és magára mutat: - Nézd ezt a képet! – nagy nehezen előbányász egy ősöreg fotót a zsebéből, és büszkén mutogatja a képen szereplő vékony, mikrofon-frizurás Diszkókirályt: - Ez voltam én, a Diszkókirály.

Gabi bohóc arra gondol, hogyha még egyszer kiejti ezt a szót, kénytelen lesz belevágnia bicskáját a híres Diszkókirályba.

- Az összes jani velem spanolt a városban! A csajok... – mosolyog: - A csajok jöttek egymás után. Kálmi így, Kálmi úgy. –hátrakacsint az egyik fiatalabb srácra: - Nem tudom ti, hogy mulattok, ilyen mariós...marihuánás cigikkel, meg csíkokkal, mi máshogy csináltuk.... Én szívtam először kokót a városban, a kubaiak egyenesen hozzám hozták az új cuccost, meg azok a piák, gyerekek! Most már nincsenek ilyen piák!

Kálmán egészen eltelt önmagával. Jó volt látni ezt a sugárzó önimádatot. Olyan jó kedve kerekedett a delejes hazugságoktól, hogy rádudált egy feltűnően csúnyácska, öregecske nőre.

- Értitek, hát ez a vizitdíj is! Nagynéném két hónapja otthon fekszik, hát behívták azóta? Meg se tud mozdulni, há’ megoldja ezt a vizitdíj? A fiam fejéből drótok állnak kifele!

Bár a te fejedből állnának. (Gabi bohóc álnok némasága).

- Drótok!!! Régen ilyen nem volt, elmentem a dokihoz, Sanyi, te, Sanyi, há’ fáj a hasam! Tessék itt van ez meg ez, hohó, azok voltak a jó idők! Azok a zenék, azok a nyolcvanas évek! Modern Talking, Abba, Boney-M, há’ mekkora zenék voltak!

Milyen átéléssel, hévvel, szívvel táncolt ezekre a zenékre régen, szép, vastag aranylánc lógott szőrös mellkasán, lila nadrágjához jól illet harsány-zöld inge, a fogai ragyogtak, száz, sőt ezer lány vette körül, és mind őt akarta, csak őt, Kálmi!, Kálmi!, tied a testem vedd el! A régi, szép, hamis emlékek hatására jó nagyot sóhajtott, ahogyan ő mondaná, embereset hinnye!

- Én mindig utáltam a kommunistákat, mondogattam is, de nem bántottak érte. Velem nem lehetett szórakozni! Egyszer bementem ahhoz az Aczél elvtárshoz, vagy, hogy hívták, hogy engedje már énekelni a Ferót. Először csak nézett, tudjátok, el tudjátok képzelni! – felnevet és egyre hangosabban beszél: - Aztán mondom, tudod ki vagyok én? Nem tudja, de bla., bla. Mondom, én vagyok a Bökő! Nahát, azt a fejet, amit vágott utána!!! Összefosta magát a kultúros. – rátartian vigyorog, egészen megfiatalodik: - A Ferót utána nem bántották. Mondjuk sosem köszönte meg. Pedig egyszer, kétszer átengedtem neki egy-két csajt. – öntelt, gyermeki vigyorát már lehetetlen lenne leírni: - De hát miért ne adtam volna, ha több volt, mint elég.

- Úgy volt, hogy én leszek az MDF elnöke, de persze megfúrtak. Túl nagy volt a hatalmam a városban. Az én diszkóimba csak azok jöhettek be, akik fel voltak írva. Odajárt a fiatal Fletó is, emlékszem a buksi fejére, nem mert odamenni a lányokhoz. Mondjuk azzal a fejjel! – hahotázik: - Há’ de nem? Há’ de nem? Azért kell neki ez a nagy vagyon! Nem mindenki olyan bika, mint én. Meg is verték néhányszor, tudták miféle alak, meg azt, hogy mi lesz belőle. Már akkor is a hatalmával fenyegetőzött a kis üvegszemű!

- Nem érdekel már a hatalom. – mondja egyszerre elcsöndesedve: - Pénzem van elég, a csajok még most is itt fekszenek a lábaim előtt. Ezt a melót se kényszerből csinálom, ez a hobbim. Mint a kormánynak a lopás. – ezen már csak egészen halkan nevet fel. Érzi, hogy ez nem olyan vicces téma, talán kegyeletsértés lenne felröhögni ezen. A többiek hallgatnak. Kálmi az út helyett a múltját bámulja, és tovább álmodozik. Minél inkább elréved, annál inkább elhiszi a hazugságokat, amiket kitalál.

- Enyém lehetne a fél világ, ha akarnám! De szerény vagyok. Túl szerény. – szerényen mosolyog, akár fél tucat Bástya elvtárs.