„Semmit sem értek.” (Szánalom Kapitány)
Nem sírt, mosolygott. (Mintha széttaposták volna a szívét, mindig ugyanaz a játék.) Mosolyogva hallgatta, ahogyan lemondanak róla, mosolyogva figyelte a vért váladékozó ősbeteg fákat, mosolyogva hallgatta a kocsma tüdőbeteg csaposát, aki kitartóan szidta az átkozott országot. Nem sírt, nevetett. (Olyan röhejes volt az egész, röhejesebb, mint amilyen szomorú, a könnyek lemondóan legyintettek erre az átkozott bohózatra, amelyben két kedves, bájosan gyenge ember egyszerre omlott össze –hazugság, nem omlottak össze, a kocsma omlott össze közönyös arcukat figyelve, a vizezett sör ömlött ki néma beszélgetésüket hallgatva-). Hallgatott, élvezte, ahogyan lehullanak az álarcok, élvezte, hogy nem őrjöng, nem vág fancsali képet, élvezte, hogy továbbra is magabiztos, magabiztosan mond le újra a világról. (Hej az a kibaszott szentimentális szív.)
Csak ült, és hallgatott. Régen (gyere, jöjj, édes, nyűgös nosztalgia!) máshogy volt, a nyúzott kamasz, az őszinte, ifjú Kapitány régen kirohant volna a kocsmából, otthagyva ezt a gyönyörű angyalt, otthagyva a hideg igazságot, elfutott volna a holdig, végiglépkedve a mámor összes lépcsőjén, vagy nekiment volna a legnagyobb ismeretlen meláknak, abban reménykedve, hogy az majd laposra veri (imádta vérének őszinte ízét, a túlcsorduló meztelenséget). Most csak ül, némább, mint a Királyt ábrázoló poszter a falon, az arca irgalmas, jóságot sugároz, bele kell veszni ebbe az arcba, gyűlölni kell ezt a jóságos arcot.
Nem mondja, szeretlek, nem kérdi miért (volt e valaha ennél értéktelenebb, lehetne ennél meddőbb a beszéd?, az összes szó egy-egy elvetélés lenne, pofátlan hazugság egy kifordult világról). Nem mond semmit sem, nyugodtan tűri, hogy elöntse a fájdalom, és édes jó barátja az öngyűlölet. Nyugodtan tűri, hogy kihallgassák, hogy összesúgjanak a háta mögött, ő lenne Kierkegaard álma, a Végtelen rezignáció lovagja? De hová lett az a Kapitány, aki szembe köpte az Istent, hogy aztán saját képéről törölje le a nyálat? Meghatározhatatlan ez a csend, egyszerre nevet, és sír, egyszerre simogat, és reped, repeszt, ragad, és összezúz. A két utazó most már a földön csörömpöl, szilánkokra törve keresik azt az ajtót, amelyen együtt léphetnek ki, ahol –akár egy édes álomban- összeolvadhatnak, ahol legyőzhetik a bánatot, a halált.
Hiába lett napról napra cinikusabb, ha bensejében ott dobogott az az átkozott szentimentális szív, az a gyönyörű (undorító?) idealista szív, az a szánalmas (szeretni való?) lélek, amely mindig álmokat festett az összevizelt falakra, amely mindig új látomásokkal, és ábrándokkal tette gazdagabbá minden pillanatát, amely még most sem hajlandó elhinni, hogy a szerelem az nem egy oszthatatlan, bájos, csobogó egész, nem a mosolygó világmindenség, ott szenved, vagy hevül, vagy ragyog belül az a szív, amely még mindig nem érti meg (pedig látja, érzi, és hallja), hogy a szerelem harc, háború, vér-verejtékes, őrült-lágy tánc a világ szélén, s nem csak a végtelen boldogság (lebegésnek szörnyen kevés volna nevezni, bárminek szörnyen kevés nevezni). Meg kell egymásért harcolni.
Less, than a Zero, ez volt felfestve vér veres betűkkel az ég aljára, ez lobogott az agyában, ez a mondat táncolta körbe, ez a kegyetlen, keserves igazság mérgezte meg azt a valójában csodás pillanatot, amikor a nehéz csönd után újra megcsókolták egymást. Az a csók másról mesélt, mint a szavak, az a csók azt mondta én erősebb, igazabb vagyok nálatok, én le tudom győzni a halált!
Gyere, mondta az angyalnak, aki nem mondott se igent, se nemet, csak hallgatott. Olyan szerelmesen, édesen, vágyakozva suttogta el ezt a négybetűs szót, hogy Jó Csönd Herceg (aki végig a hátuk mögött osont) végül meghajolt a Kapitány előtt.
Nem sírt, mosolygott. (Mintha széttaposták volna a szívét, mindig ugyanaz a játék.) Mosolyogva hallgatta, ahogyan lemondanak róla, mosolyogva figyelte a vért váladékozó ősbeteg fákat, mosolyogva hallgatta a kocsma tüdőbeteg csaposát, aki kitartóan szidta az átkozott országot. Nem sírt, nevetett. (Olyan röhejes volt az egész, röhejesebb, mint amilyen szomorú, a könnyek lemondóan legyintettek erre az átkozott bohózatra, amelyben két kedves, bájosan gyenge ember egyszerre omlott össze –hazugság, nem omlottak össze, a kocsma omlott össze közönyös arcukat figyelve, a vizezett sör ömlött ki néma beszélgetésüket hallgatva-). Hallgatott, élvezte, ahogyan lehullanak az álarcok, élvezte, hogy nem őrjöng, nem vág fancsali képet, élvezte, hogy továbbra is magabiztos, magabiztosan mond le újra a világról. (Hej az a kibaszott szentimentális szív.) Csak ült, és hallgatott. Régen (gyere, jöjj, édes, nyűgös nosztalgia!) máshogy volt, a nyúzott kamasz, az őszinte, ifjú Kapitány régen kirohant volna a kocsmából, otthagyva ezt a gyönyörű angyalt, otthagyva a hideg igazságot, elfutott volna a holdig, végiglépkedve a mámor összes lépcsőjén, vagy nekiment volna a legnagyobb ismeretlen meláknak, abban reménykedve, hogy az majd laposra veri (imádta vérének őszinte ízét, a túlcsorduló meztelenséget). Most csak ül, némább, mint a Királyt ábrázoló poszter a falon, az arca irgalmas, jóságot sugároz, bele kell veszni ebbe az arcba, gyűlölni kell ezt a jóságos arcot.
Nem mondja, szeretlek, nem kérdi miért (volt e valaha ennél értéktelenebb, lehetne ennél meddőbb a beszéd?, az összes szó egy-egy elvetélés lenne, pofátlan hazugság egy kifordult világról). Nem mond semmit sem, nyugodtan tűri, hogy elöntse a fájdalom, és édes jó barátja az öngyűlölet. Nyugodtan tűri, hogy kihallgassák, hogy összesúgjanak a háta mögött, ő lenne Kierkegaard álma, a Végtelen rezignáció lovagja? De hová lett az a Kapitány, aki szembe köpte az Istent, hogy aztán saját képéről törölje le a nyálat? Meghatározhatatlan ez a csend, egyszerre nevet, és sír, egyszerre simogat, és reped, repeszt, ragad, és összezúz. A két utazó most már a földön csörömpöl, szilánkokra törve keresik azt az ajtót, amelyen együtt léphetnek ki, ahol –akár egy édes álomban- összeolvadhatnak, ahol legyőzhetik a bánatot, a halált.
Hiába lett napról napra cinikusabb, ha bensejében ott dobogott az az átkozott szentimentális szív, az a gyönyörű (undorító?) idealista szív, az a szánalmas (szeretni való?) lélek, amely mindig álmokat festett az összevizelt falakra, amely mindig új látomásokkal, és ábrándokkal tette gazdagabbá minden pillanatát, amely még most sem hajlandó elhinni, hogy a szerelem az nem egy oszthatatlan, bájos, csobogó egész, nem a mosolygó világmindenség, ott szenved, vagy hevül, vagy ragyog belül az a szív, amely még mindig nem érti meg (pedig látja, érzi, és hallja), hogy a szerelem harc, háború, vér-verejtékes, őrült-lágy tánc a világ szélén, s nem csak a végtelen boldogság (lebegésnek szörnyen kevés volna nevezni, bárminek szörnyen kevés nevezni). Meg kell egymásért harcolni.
Less, than a Zero, ez volt felfestve vér veres betűkkel az ég aljára, ez lobogott az agyában, ez a mondat táncolta körbe, ez a kegyetlen, keserves igazság mérgezte meg azt a valójában csodás pillanatot, amikor a nehéz csönd után újra megcsókolták egymást. Az a csók másról mesélt, mint a szavak, az a csók azt mondta én erősebb, igazabb vagyok nálatok, én le tudom győzni a halált!
Gyere, mondta az angyalnak, aki nem mondott se igent, se nemet, csak hallgatott. Olyan szerelmesen, édesen, vágyakozva suttogta el ezt a négybetűs szót, hogy Jó Csönd Herceg (aki végig a hátuk mögött osont) végül meghajolt a Kapitány előtt.
