Mérgezett, fekete víz csordogál az ereiben. Kiszáradt a folyó, hajdan oly büszke, elszáradt fák alatt fekszik teljesen kiégve a bántó Nap alatt, szépen lassan szénné égve az agresszív Nap alatt, a szája cserepes, tört márvány, karjai elszáradt ágai egy féregrágta fának, amelyre még gyermekként akart felkúszni, de mindig visszacsúszott.
Ahogy megjön a sötétség, menekül tovább, gallyak, tüskék vagdossák kérges testét, minden pillanatban megijed a Holdtól, amelynek alattomos tekintetét már képtelen kiállni. Elárulta a Hold, hiába bámulta éjszakákon át, hiába kötöttek szövetséget, hiába ígértek meg mindent egymásnak, a Hold a legkegyetlenebb asszony, mindent megmutat, és mindent visszavon, s mindezt azzal a sárgás, fényes mosollyal. Üldözői nem fogják feladni a vadászatot, és ő immár teljesen esélytelen, nincsenek társai, nincsenek szövetségesei, fekete bőre miatt nem léphet be az ajtókon, göndör haja miatt mindenhonnan elüldözik, húsos ajka miatt mindenhol megijednek tőle.
Ha a Hold nem árulta volna el, ha az a tisztának tűnő, fehér angyal nem árulta volna el, ha, ha, ha, a sok feltételes mód összeállhat e egy végtelen kacajjá, és ha összeáll, segíthet e a nevetés? Csak ne látná maga előtt azokat az igéző, édesen hazug, barna szemeket, csak ne látná maga előtt az uraság lányának büszke, könnyed mosolyát, amely akarata ellenére fertőzte meg szerelemmel a szívét, amely akarata ellenére homályosította el az egész maradék világot, valóságot.
De hiába fekszik egy mocsár szélén, hiába próbál hasztalan pihenni a haldokló fák karjai között, hiszen bármerre is pillant, mindig azokba a szemekbe néz, mindig csak azokba a szemekbe nézhet, a hatalmas, kedves, áruló szemekbe, az önző, bódító, szörnyű szemekbe, amelyek lassan megfojtják, kizsigerelik.
Ha a Hold nem árulta volna el, ha az a tisztának tűnő, fehér angyal nem árulta volna el, ha, ha, ha, a sok feltételes mód összeállhat e egy végtelen kacajjá, és ha összeáll, segíthet e a nevetés? Csak ne látná maga előtt azokat az igéző, édesen hazug, barna szemeket, csak ne látná maga előtt az uraság lányának büszke, könnyed mosolyát, amely akarata ellenére fertőzte meg szerelemmel a szívét, amely akarata ellenére homályosította el az egész maradék világot, valóságot.
De hiába fekszik egy mocsár szélén, hiába próbál hasztalan pihenni a haldokló fák karjai között, hiszen bármerre is pillant, mindig azokba a szemekbe néz, mindig csak azokba a szemekbe nézhet, a hatalmas, kedves, áruló szemekbe, az önző, bódító, szörnyű szemekbe, amelyek lassan megfojtják, kizsigerelik.
Két nappal ezelőtt vállon lőtték. Két nappal ezelőtt vállon lőtték, azóta is testében hordja azt a kedves golyót, már nem zavarja, eggyé váltak, a része lett. Már nem is vérzik. A szegény kitaszítottnak egyre fogy az ereje, ahogyan telnek a napok, ahogy feljön, majd eltűnik a Hold, ahogy feltűnik, majd széthullik az a két óriási szem az égen, úgy veszíti el maradék erejét, úgy tűnik el életereje, hite, késztetése, hogy hatalmas markaival megkapaszkodjon ebben a sáros földben, hogy végtelenül jó szívével megkapaszkodjon azokban az áruló szemekben, hogy végtelenül tiszta szívével elmerüljön azokban az áruló szemekben, s tovább dúdolja ezt a csendes, keserédes blues-t.
Amikor először meglátta ezt az édes angyalt, ahogy csodás mosolyával görnyedt alakja fölé magasodik, úgy érezte, megtalálta az első tiszta dolgot az életben, az első dolgot, tárgyat, élőlényt, aki jelentett valamit, aki képes lett volna elhitetni, hogy a világ, az élet értelemmel bír, hogy egy nigger is élhet teljes életét, hogy egy nigger is szabad lehet, legalább az álmaiban, hogy egy niggert is szerethet egy gazdag, fehér lány.
Bullshit, mormogja maga elé, szemei, és a szíve olyan üres, hogy az az üresség már nem is létezik. Az az üresség felfalja az erdőt, az ösvényt, az az üresség felfalja a vérszagra gerjedt emberfalka undok káromkodásait, felfalja a holdat, a múltat, felfalja a blues-t, és őt, és felfalja önnönmagát, hogy végképp ne maradjon semmi, és senki ezen a tisztáson, csak egy hatalmasra duzzadt kérdőjel, egy sűrű, lecsorgó nyálfolyam egy bujdosó viharvert ábrázatán.
Véresre korbácsolt testét egy hatalmas keresztre szegezték fel. NIGGER JÉZUS. Ezt karcolták a feje fölé egy fadarabra, ezen mosolyodott el az a csodás, angyali lény, ezen kacagtak boldogan azok a hatalmas, szelíd, bájos, és békés szemek.
Véresre korbácsolt testét egy hatalmas keresztre szegezték fel. NIGGER JÉZUS. Ezt karcolták a feje fölé egy fadarabra, ezen mosolyodott el az a csodás, angyali lény, ezen kacagtak boldogan azok a hatalmas, szelíd, bájos, és békés szemek.
