2009. November vége. Még sohasem láttam Baltasart idegesnek. Feszülten így szól: „úgy vártam, hogy élőben lássam”. A kedvese lepte meg két jeggyel.

Műsoron a Muzsikás, és még valami. Baltasar erre a még valamire izgul ennyire, „Woven hand” dünnyögi félőrülten, mintha ez a szókapcsolat jelentene valamit. Woven Hand, na és?

Izzad a tenyere: „Úgy érzem magam, mintha egy vizsgán lennék.” Amikor David Eugene Edwards a Woven hand formáció énekese a színpadra lép B. Bustos arckifejezése teljesen megváltozik. Úgy mered Edwards-ra, mintha egy prófétát figyelne, mintha maga Morrison, vagy Hendrix térne vissza. Nem láttam még ilyen rajongónak.

A koncert alatt végig az énekest figyeli, idegesen dobol a lábaival, mintha tényleg ő vizsgázna, mintha ő lenne a színpadon, és D. E. Edwards figyelné őt. Bustos zavarban van, régen láttam ilyen gyereknek.

„Életemben először színpadon látok egy olyan embert, akinek szénné hallgattam a számait.”

Baltasar annak, hogy szénné hallgatás nincs értelme. Felgyulladt tán a kazetta a hülye kismagnódban?

„Nincs magnóm, de életemben először nincs kedvem beszélni.”

A szószátyár B. B. elhallgat, nem beszél. Edwards teljes átéléssel énekel, és gitározik. Úgy nyúzza a hangszert, úgy dalol, mint, akinek az élete a zene, mint, aki át akar adni valamit, mint akinek nem dollárjelek állnak a kottáján. Játszik.

Baltasar háta mögött egy nagyhangú lány okoskodik, egy hétköznapi előadáson B. B. a lány pökhendi, ostoba megjegyezéseit figyelné, de most elvonatkoztat a fárasztó kárálástól. Teljes egészében a zenének szenteli magát, elméje és szíve két nyitott fül, se több, se kevesebb. David Eugene torkaszakadtából üvölt a kagylóba, a hangja hol bársonyos, hol kemény, rideg, száguld, érzeleg, átkozódik.

B. B. csendesen ül, és jól tudja, hogy erről sohasem tudna semmit írni. Amikor megkérdezik, milyen volt, ennyit mond: kurvajó. Gyenge, kicsike, káromlós dicséret, de ennél többet nem tudna mondani. Teljesen eltelik a zenével, a pergő dobok ütemére megmutatja isteneinek szeme fehérjét.

Meghatódva ül a nézőtéren, mint egy büszke nagypapa, aki az unokáját figyeli. Meghatódva ül ez a torzonborz alak, néha még tapsolni is elfelejt. Mintha visszakapott volna valamit az élettől, mintha a rég halott J. M., J. H.,  és J. J egyszerre tértek volna vissza, és D. E. Edwards alakjában most valamit törlesztenének.

Mintha visszatérne a soha meg nem szerzett, de mégis elveszített hetvenes évek, mintha visszatérne B. B. elfelejtett ifjúkori énje, az a rajongó, nagyszívű, hóbortos, és módfelett kibírhatatlan alak, akit nem is ismertem igazából.

Ezen az estén B. B. visszatért önmagához. Ledobott magáról néhány kacatot, néhány felöltött manír-darabot. A koncert végére lemeztelenedett, és visszanyert egy darabkát önmagából.