Kipattant az automatából és elment szavazni. Később véletlenül a Blahára tévedt, ahol tévedésből fejen vágott egy űrkatonára emlékeztető rendőrt. Bevitték, megverték, megdorgálták, szigorúan ebben a sorrendben, aztán Ferenc 2*2 méteres portréja alatt el kellett mondania hét Miatyánkot. Délután kisétált a Duna-partra és a hazudós volt lázadót (aki egész beszédében önmagát tömjénezte) megdobta egy hatalmas strucc-tojással, mivel a struccoké a jövő, no meg Budapesté, hogy kis Hazánkról már ne is beszéljünk! A hatalom két egysége elvette maradék tojásait, mondhatni kiherélték, így elment a kedve a tüntetéstől, tulajdonképpen azt se tudta, minek ment ki. Miért ne?
Éjszakára visszabújt a jegyautomatába, édesanyja ölébe, onnan figyelte a fiatalokat, ahogyan az éjszakai buszokon posztoló ellenőrökkel küszködnek, azokkal az ellenőrökkel, akik a valódi diktatúra utolsó maradványai közé tartoznak, afféle műemlékek ezek a bunkók, akik nem engedik haza az embereket. Műtárgyak. Az automatában meleg volt, nyugalom, néha egy-egy huligán ugyan belerúgott a Mamába, de ezt csak hirtelen felindulásból tette, úgy meg a gyilkolás is megbocsátható.
A Blahán már véget ért a zavargás, de ezt nem vette észre senki sem, hiszen a Blaháról beszélünk, a Sötét Erőszak és undok, pancsolt italok hazájáról, ahol mindig háború van (néha béke, ha mindenki alszik). Este tízre mindenki visszatért saját Istenéhez, a szombat esti tévézéshez, vagy az édes-keserű italokhoz. Ferenc nem mondott le, Gábor sem szégyellte el magát, inkább továbbra is gyógyszerekkel tömte viharvert testét, hogy még a szombatinál is szánalmasabb beszédekre legyen majd képes, amit ugyanúgy bevesz a népnek nem csekély része.
Szar az élet, ezt festette fel valaki egy téglafalra, ezen a Kapitány sokat nevetett. Minden relatív, Ferenc és Gábor például biztosan jól érzi magát, az egyikük az önimádattól, a másik a különféle szerektől duzzad vigyorogva, valahol, fene nagy boldogságban.
Szar az élet, erről eszébe jutott egy korábbi munkaadója, az az alacsony, torz, fura bajszú alak, aki kiirtott pár embert. Az ő arcáról is ezt olvasta le, pedig annak aztán volt hatalma, volt ereje, volt hite. Minden éjjel a Kapitány szolgálta fel a teát a Vezérnek, mindig cukor nélkül, keserűen. Mert Vezér gyűlölte a cukrot és a napot, mindent, ami arra emlékeztette, hogy valaha ember volt. Keserű teájával a kezében már Istennek képzelte magát. Azok voltak a szép idők. Minden éjjel felkoncoltak pár embert, minden éjjel kirakatok és koponyák törtek, minden éjjel buli volt, nem amolyan búcsúbuli, nem, bele a közepébe, akkoriban indult a műsor, a vonatozós, rendteremtős, szőnyeg-tisztítós műsor.
Egy idő után otthagyta a kis bajszos bolondot, aki minden éjjel a Mama ruháiban flangált az udvaron., otthagyta, mert rájött, hogy nem akar pár márkáért az ördög szolgája lenni. Otthagyta és beállt ellenállónak, ellenállt annak, hogy ellenálló legyen, ellenállt annak, hogy tegyen valamit, a háború évei alatt végig egy toll belsejében bujkált, egy átlagos, értéktelen tollban. Csak akkor, és azért bújt elő, hogy megnézze kis hazája legújabb diktátorát, azt a kövér, kopasz embert, aki abban volt különleges, hogy szinte mindenki gyűlölte. Igaz ez sokakat egyáltalán nem akadályozott meg abban, hogy tömeggyűléseken e kártevőt dicsőítsék, mosolyogva, ragyogó fogakkal, hajakkal. Hamar megunta ezt a diktatúrát, belebújt egy gépészmérnök zsebébe, és átszöktette magát a határon.
Franciaországban híres festő lett (nagy tehetsége volt ahhoz, hogy értéktelen, minden mondanivalót nélkülöző, s így: lenyűgöző képeket fessen), de mivel elvett egy fekete nőt (egy démoni nőt, akit Demiana-nak hívtak), a közvélemény megutálta, amit ő készségesen elfogadott, sőt, ez az utálat valahogy boldoggá tette. Megalkotta utolsó (és első jelentős) művét, egy üres papírlapot (nagyon eredeti), amelynek azt a címet adta: Rólatok. Ezután elutazott Demiana-val Indiába, ahol egy hosszú, unalmas vita végén meggyilkolta a nőt. Demiana miután elmormolt egy köszönöm-öt, szépen, csendben meghalt. A Kapitány pár nappal később beállt az érinthetetlenek közé. Miután meggyilkolta Gandhi -t (hogy miért, ezt sosem árulta el senkinek), eltűnt a világból vagy tíz évre, egyszerűen nem volt sehol se, állítólag szerelmes volt, és felfedezte a rövid élet titkát.
Egy NDK-ás buszvezető bajszában ébredt új életre, sűrű volt az a bajusz, így jól el tudott bújni, amíg meg nem látta a Balatont, és kedvenc városát, Balatonföldvárt. A Balaton partján újra fiatal lett, s szépen elfelejtett mindent, Kispált hallgatott (hogy hogyan, amikor még meg sem jelentek?), és minden nap beszívott a csobogást hallgatva (drog nélkül, tisztán). Egyszerűen átkozott boldog volt. Boldogabb, mint a hatalmas, értékes szemétdombján táncoló Ferenc, boldogabb, mint a széles vigyorú Gábor, boldogabb, mint a háttérben álló ezernyi tolvaj, aki szépen csendben kilopott alólunk mindent.
