Ez volt a vég. Érezte, ahogyan megsemmisül, érezte, ahogyan felszívja az a gonosz, üres papír. Az arcából semmi sem látszott, csak egy torz vigyor, ez a vigyor maradt belőle, ez volt a jelene, múltja, jövője. Így érezte. Rágyújtott, arra nem is emlékezett már, hogy mikor szokott vissza. Valamikor. Valószínűleg két pálinka között.
Valószínűleg. Az utóbbi időben minden összemosódott. A napok, az érzések, órák, és percek, saját emlékek, és filmbéli jelenetek. Már nem tudta, hogy kicsoda ő, hogy mire vágyik, és mit akar. Minden lényegtelennek tűnt. Egyneműnek. A szemében az egész élet elvesztette a varázsát. S talán ezért, talán más miatt, már képtelen volt írni.
Órákat görnyedt a kegyetlenül fehér füzetek fölött, de semmi sem jutott az eszébe, s ha mégis felcsillant valami az elméjében, képtelen volt megfogalmazni. Régen máshogy volt. Évekkel korábban még dőltek belőle a szavak, hévvel, hittel, tűzzel alkotott, egy próféta szerepében tetszelgett, mert azt hitte, szükség van a prófétákra. Cinikus volt, és gúnyos, romantikus, és alpári. Néhány sorát utólag egészen jónak tartotta, de műveit a legritkább esetben fejezte be, szép lassan kiábrándult belőlük, s persze önmagából is. Regénytöredékeinek, novelláinak hőseit ismerősöknek tekintette, úgy gondolt rájuk, mint létező, távoli rokonokra. Józsefet, és az Idegent egészen jól ismerte, látta őket álmaiban, megelevenedtek, és sokkal árnyaltabb, bódítóbb történetekben szerepeltek, mint amit valaha is papírra vetett.
S most? Olyan ábrázattal, mint, aki a kivégzésére vár, egy pálcikaemberkét firkál arra az átkozott felületre, amelyen vidám, gömbölyded betűknek kellene táncolniuk. A pálcikaember nem táncol, nem mulat, szabad szemmel láthatatlan vonásai mély, örök szomorúságról tanúskodnak, amin nem segít se a fű, se az alkohol, se a nők, se egy könyv, semmi, és senki. S úgy látta, hogy ez a bánatos pálcikaember őt nézi, s őt vádolja, mert nem kaphat se nevet, se sorsot.
Másnap délben az íróasztalra dőlve ébredt fel. Nem mert a pálcikaemberke szemébe nézni. Elfordult, és felsóhajtott. Leírhatatlanul sajnálta önmagát, és ez valahol nagyon jólesett, mert legalább volt még valaki, aki törődött vele. A munkahelyére be sem telefonált, nyilvánvaló volt, hogy kirúgták. Nem zavarta, mosolygott. Szép, kövér, erőtlen és hazug mosoly volt.
Később elment hazulról, nem tudta, merre indul, de ez nem is volt fontos, gyalogolnia kellett. A nyárfák alatt bóklászva arra gondolt, hogy milyen közönyös ez a világ. Senkit sem érdekelnek a problémái, és ez így is van rendjén, így szokta meg, ő is csak önmagával van eltelve, ilyen a világ. Ha régebben megnyílt, később mindig megbánta, kitárulkozását senki sem értékelte, nem figyeltek rá, vagy nem értették. Ha kibújt visszafogott szerepéből kényelmetlenné vált a többiek számára, mintha tönkretenné a darabot, úgy néztek rá, te ünneprontó, te játékrontó, te deviáns! Már nem zavarta, öreg korára (huszonnégy éves volt) sok mindennel megbékélt. Egyedül élt, és már nem várta az igazit, nem kereste a kedves lányok szemében felcsillanó selymes fényt, amely régebben mindig csak ígért, ígért, és igézett, amikor még volt varázslat, verejtékes vágy.
Azon tűnődött, hogy az a konok, és szeplőtlen fehér lap akár az élete is lehetne, ez a semmilyen, ez az üres élet, és talán ezért nem tud már írni, mert ezen már lehetetlen változtatni.
Talán, ha képes lenne újra, az élete is megváltozna? Lehetséges. Észrevett egy bódét, amelyre nagy, rút, lila betűkkel ez volt odapingálva: DOHÁNY. Vett egy csomaggal a legócskábból, s hozzá cigarettapapírt. Most, hogy munkanélkülivé vált, spórolnia kellett. A sodrást nagy rutinnal végezte, majd úgy tartotta a lángoló gyufát, akár a vadnyugat egy megkésett, keleti hőse, törékeny magabiztossággal, hunyorogva. Végigheveredett a legközelebbi padon, amely szürke volt, hiányos, és repedezett, akár a szíve (gondolta), akár az ország. Minden ugyanaz. Az égen az unott, gonosz felhők eltakarták a szikrázó napot, ellopták a fényt, a meleget. Ők is az összeesküvés részei. Mint a pöfögő, büdös, fényes autók, mint a ványadt, sebekkel, hegekkel borított utak, az öntudatos, bamba sofőrök, a barátságtalan bodegás, s annak sápadt, borostás, szélsőségesen ocsmány ábrázata. Mint az a széttört, belsőségeit az utcára bocsátó szemeteskuka, vagy az a két öntelt lány, buta, szétmázolt fejükkel, mint ostoba vihogásuk, felhúzott orruk, ahogy elhaladnak egy hajléktalan mellett, mint a csöves morgása, borgőzös átoklehelete, ez mind része, része a hatalmas összeesküvésnek, amit életnek nevezünk, vagy társadalomnak, modernitásnak, fejlődésnek, és így tovább, mert úgy vélte, címkeadásban remek ez a világ, mindent meg tudunk magyarázni, pedig hallgatni talán jobb lenne. Ő hallgat, gondolta, ebben nincsen hiba, csak az, hogy fáj. Mert a beszéd lenne a vágya, az írás. Ha hálás fülek hallgatnák, ha hálás szemek olvasnák, és azt mondanák, ez igen, éppen így látom én is, csak nem tudtam kifejezni. Ahogyan elképzelte a jelenetet, rájött a nevethetnék. Bolondnak vélte, aki látta.
Az éjjel újra az Idegennel álmodott. Nehéz lenne leírni hőse kinézetét. Szakadt volt, kócos és jóvágású. Magas volt, és vékony, arckifejezése szinte mindig szenvtelen, közönyös. Titokzatos volt, pedig nem játszott rá, keveset beszélt, és szinte senki sem ismerte. Olyan volt, akár egy mitikus alak, mesehős, a megismerhetetlen. Egész életében vándorolt, felbukkant itt és ott, belépett mások életébe, és később, ahogyan jött, úgy el is ment, hangtalanul, csendben és ezt senki sem bánta. Valami megfejthetetlen titok volt a múltjában, amit senki sem ismert, valami, ami valaha megváltoztatta. Senki sem ismerte a régi nevét, de nem is akarták megismerni. Az Idegen tökéletes név volt, igazán kifejező. Számtalan nyelven beszélt, de műveltségével sohasem kérkedett. Általában módfelett egyszerű embernek vélték, mert keveset beszélt, és gyűlölte a közhelyeket, a nagy igazságokat. Sosem traktált másokat saját, egyéninek vélt gondolataival, ellenben meghallgatott mindenkit és nem szólt közbe, nem helyeselt, nem bólogatott, csak figyelt és itta a beszélő szavait. Nem tett megjegyzéseket szinte senkire, nem morgolódott, vagy panaszkodott, nem sajnálta önmagát, se másokat, egyedül az állatokat szánta és az egész haldokló földet. Mindig a szobák sarkában, a helyiségek árnyékos, sötét részében állt, nem szerette a fényt, nem vágyott arra, hogy figyeljék, hogy lássák, hogy hallják. Mégis, sokan kedvelték, mert érezték, hogy a sok színész és bohóc között ő egy igazi egyéniség, mert figyelmes volt és szelíd, visszafogott és kedves. Később mind elfelejtették, nem hiányzott senkinek sem, olyan volt számukra, mint egy kellemes kellék, amire nem vágyunk, de azért jó, hogy ott van. Az volt a sorsa, hogy mindig továbbmenjen, de meg ne állapodjon sehol sem, s hogy menekült-e, vagy mindig az újra vágyott, ki tudja? Sosem beszélt kóborlása okáról.
Álmában az Idegen már öreg volt és fáradt. Eleinte fel sem ismerte. Hatalmasra nőtt fekete bennszülöttek között állt egy oszlophoz kikötve. Véresre vert arcán mosoly bujkált. Egy patkányképű, töpörödött angol matróz valami olyasmit krákogott, hogy áruló. Csak ezt a szót értette. Oda szeretett volna menni megkínzott barátjához, de nem volt hozzá bátorsága. Az Idegen egy mondókát dúdolt, az álmodó úgy érezte, hogy már hallotta valahol. A hajón finom dzsessz szólt, nem tudta, honnan jött a zene, talán a napból, talán a végtelen óceán legmélyéről, a szkúnerről semmiképp, hiszen mégiscsak az ezernyolcszázas években járhattak valahol, a legénység kinézete, a viharvert, kikötött facsónakok látványa, minden erre utalt. Whale! Whale! -ezt üvöltötte egy ismeretlen magas hang az egyik árboc tejéről, erre mindenki a korláthoz szaladt. Kurjantgattak, nevettek, magukhoz ölelték egymást és a világot is. Az öröm, a boldogság beterítette az egész társaságot, még az Idegent is eloldozták. A vadászok érezték, hogy az Isten őket nézi, és láták, hogy ez jó. Ütemes kopogás hallatszott, a vezér megérkezett. Mikor Ahab kapitány -lába helyén faragott bálnacsont- meglátta ádáz ellenségét, alig hitt a szemének. Szinte szétpukkadt a gyönyörűségtől. Tudta, hogy a története lassan véget ér. Ez a harc lesz a végső. Megküzd Moby Dickkel, a Fehér Bálnával és talán mindketten elpusztulnak. Felszabadultan nevetett fel, s miközben elmélyülten nézte a bájos szökőkútat, kiadta a parancsot. A csónakokat leeresztették, csak János, és az Idegen maradt a hajón. Szótlanul állták egymás tekintetét, míg a dzsessz lassan elenyészett. Chet Baker is elhallgatott. János valami nagyon fontosat akart kérdezni, de felébredt. Valósággal kiszakadt az álomból.
Az üres papír. Sírni támadt kedve a tehetetlenségtől. Ez hát az új élet, amit úgy kívánt. Ott bennt azt gondolta, hogy itt kinnt minden más lesz, megírja igaz történetét, körbeveszik a régen látott barátok, a vágyva várt kedves lányok, a megbocsátó család. Máshogy történt, nem vette körül senki, csak az undok magány, a lakását feltörték, elvitték szinte mindenét. Tisztában volt vele, hogy ha valamikor, hát most lenne miről írnia, és mégis, és mégis, golyóstolla bénán lóg a levegőben, akár egy halott kar, s ő hiába vár az ihletre, még a nyavalyás gondolatok is elkerülik. Nem tudta, hogy a börtön változtatta-e meg, vagy az, hogy mindenki elhagyta. Boldogan jött ki, de amikor meglátta talán legkedvesebb barátja unott, érzéketlen arcát, látta, hogy mindenkit elveszített. Alig ismerték meg, s lassan mind kimondták az itéletet: Megváltoztál. Csak egy szó, csak egy hideg közhely és mégis rögtön összetörte. Többé nem kereste őket, öreg, hűséges barátai eltűntek az életéből. Kedvese már rabsága elején elhagyta, nem gyűlölölte meg ezért, természetes volt, hogy élni akart. Édesanyja talán a fájdalomba, vagy a szégyenbe halt bele, felfalta a rák. Ezután már a család sem látogatta, kitörölték a szivükből, akár egy rossz emléket.
Amikor az a legkedvesebb barát (a testvére) bement hozzá, nem mert a szemébe nézni. A kihallgatótiszt kegyetlen, és gúnyos célzásaiból már korábban megértette, hogy elárulták (“Nem kellett sokat fenyegetni az illetőt!”). Abban a pillanatban, mikor hiába kereste a másik pillantását, megértette, hogy ő volt az. Ezért sem haragudott, nem lett volna értelme. Azt hitte, ismeri a világot, az embereket, a hozzá közel állókat, de az embereknek ezer arcuk van és csak megtörni könnyű őket, megismerni lehetetlen. Ő nem tört meg, kapott pár fülest, de csak nevetett, hogy megmutassa nem létező fölényét. Nem árulta el a felette állót, nevezhetnénk ezt betyárbecsületnek is, pedig nagyrészt félelemből tette. Úgy vélte majd csak elrepül majd az a három év, pikk-pakk, felpillant és már szabad. Hát persze. Minden óra egy egész napnak tűnt, minden nap egy hónapnak, és így tovább. Csak évszázadokkal később szabadult. Szinte folyamatosan olvasott, hogy ne őrüljön meg. Elképzelte, hogy máshol van, hogy lábát nem a nyirkos padlón pihenteti, hanem a tenger lágy, sós vizében és nem csak csupasz falakat lát, hanem a távoli, mindent igérő végtelent, s a sziréna hangja egy sziréné és így tovább. Csodálatos birodalmat épitett föl a hazugságokból, ahol ő volt a Kilátástalanság Boldog Fejedelme, ahol a száraz kenyér édes kétszersültté változott, a langyos sós víz francia hagymalevessé. Álmaiban Vonneguttal és Krasznahorkaival beszélgetett (nagyon megkedvelték a fiút), biztatták, hogy nem még nem bolondult meg, hogy amit érez, az nem más, mint az ellenállás melankóliája.
Éppen fél évvel ezelőtt szabadult. Nem lepődött meg, hogy más raboktól eltérően őt senki sem várta a börtönkapunál. Mindez hozzátartozott a büntetéshez. Fűvet árult, és elárulták. Ördöggé vált a társadalom szemében. “Példás bűntetés”, “Nem bánta meg a tettét”, “Három évet kapott”, ilyen címekkel hirdették az itéletet az újságok. Pár napig még feltűnt itt-ott a média világában, aztán eltűnt, ejtették, érdektelenné vált, a gonoszt a szönyeg alá seperték, be a cellába, a többi söpredék mellé, hadd cibálják, gyötörjék egymást. Legalább szűz maradt. Megverték, leköpték, dolgoztatták, de nem adta oda magát és nyilván nem is kivánták meg annyira, hiszen ápolatlan volt, borús, és bús, nem túl kellemes társ egy esti légyotthoz. A veréseket is többségében azért kapta, mert nem volt közéjük való, se gyenge nem volt, se erős, színes könyveivel a hóna alatt, kifakult lényével szinte kikényszerítette társaiból a veséseket, meg a bordásokat. Eloltottak rajta néhány cigarettát, de később már őket sem érdekelte, hagyták hadd lézengjen, nem árt ez senkinek, nem akar ez semmit.
Az üres papír lassan bekebelezte a szobát. János már semmit sem látott, csak a végtelen fehérséget mindenütt. Nagyon félt, érezte, hogy lassan szertefoszlik. Mert nincsen út, suttogta maga elé, és minden elsötétedett.
