Echoes. Pink Floyd. Szánalom Kapitány elhagyja a testét. Életében először. Cseppennek a gitár hangjai, rácsöppennek a Kapitány kiürült testére, végigcsorognak a tudatán, beleég az agyába az összes hang. Minden egyes hang.

Csütörtök van. Lángol a nap és esik a hó. A Kapitány már messze jár, eltűnt a város, eltűntek a rikácsoló öregasszonyok, eltűnt a tömeg, eltűnt a múlt és a jelen. Valahogy fenn van és alul, átlépett a hétköznapok káoszán, továbblépett a vágyakon. Mosolyog. Olyan egyszerű az egész. A teste valahol a Blahán hever, megmerevedve egy újságosbódé előtt. Szellemlénye mögött plakát hirdeti a nagy trubadúr világ körüli útját, a kopaszodó férfi nyilván végigénekli majd a világot. A Kapitány teste elégedett a háttérrel. A test körül egyen-frizurájú (középhosszú, lenyalt, leszárított haj) tizenévesek alkotnak kört, egy cigaretta megy körbe-körbe, az összes srác hasonlóan öltözködik és hasonlóan beszél. Valahol harangoznak.

A Kapitány Indiában jár és ráül egy alvó ezredes vállára. A csinos bajszú katona hirtelen felébred és aláírja az előtte heverő sápadt papírlapot. Később valaki meghal. Az Echoes lassan elhal, akár a visszhang. A rock meghalt.

A rock meghalt (Rock is Dead), mondta egy sápadt, felpuffadt, szakállas alak, majd elhalálozott egy fürdőkádban. A Kapitány a szomszéd szobában állt, éppen a függönyt próbálta behúzni, amikor észrevette, hogy történt valami. Nagyon hangos volt a csönd.

Csöndes volt a temetés is. Csöndes, de mégis hangosabb, mint azé az ismeretlené (azoké), akiket egy aláírt papírlap gyilkolt meg. A megkésett, alkoholista prófétát egyen frizurájú (hosszú, mosdatlan, zsíros haj) és hasonlóan öltözködő (kopott, gyűrött szövetek) srácok búcsúztatták, akik kivételesen nem beszélgettek. A Kapitány mosolygott, tudta jól, hogy a kiégett énekesnek el kellett hagynia a testét, tudta jól, hogy J. M. eleget nyelt le a világból és önmagából ahhoz, hogy az undortól elhallgasson, majd csendben elsuhanjon. A kád és a mellette heverő üres viszkisüveg vádlón méregetik egymást. A Kapitány nem ítélkezik, de összetöri a szoba közepén terpeszkedő tévét. Indulatból és előre megfontolt szándékkal.

A tévé ellenkezik, minősíthetetlen műsorokkal bombázza a Kapitány elméjét. Mónika és Győzike és Sanyika és Hajnika egyszerre óbégatnak abban a szerencsétlen agyban, mindenhol ripacsok, egy fáradt képzelet unalmas mellékfigurái, fakó, szellemtelen torzói. A Kapitány lehunyja a szemeit, és befogja a füleit. Az undok doboz kiszenved.

Bekebelezem a világot. – így Sz. K., nagyon buzgó és felhevült. Maga előtt látja a világot, nem nagyobb egy borsószemnél. Bush olajat ígér, Sztálin a régi szép időket, Batu Kán egyenlő bánásmódot, Gandhi békét, Hitler vért, a lányok hűséget,a fiúk életük legjobb dugását, Ferenc mindent, Viktor még többet, Bibó semmi jót, Szókratész egyáltalán semmit sem, de mindezt hiába, mert Sz. K. felszabadult szelleme dönt, majd kebelez. Kebelez, böffent, a világ eltűnik, semmi sincs. Sz. K. érzi, ahogyan lassan megsemmisül (ilyennek képzelte a repülést), vigyorog, sápadt arca csupa derű, csupa tánc. A zene véget ért.

A Blahán álldogáló testet három nap alatt tizennégyen próbálták kizsebelni. Teljesen eredménytelenül, mert az ismeretlen zsebei üresek voltak, kabátja, cipője, zsíros kalapja értéktelen. A száz tizenhatodik napon a kerület vezetése elhatározta, hogy megtartják a Kapitányt, mint műemléket, mint az Ismeretlen Kallódó Ember szobrát. Kifestették piros-fehér-zöldre. Az avatáson különböző oldali, rendű, és rangú politikusok ünnepelték a Kapitányt, mint a szabad gondolkodás meghaladhatatlan példaképet, bár tulajdonképpen azt se tudták, hogy kicsoda. Tulajdonképpen senki se tudta. Mégis híres lett, egyre méltóságteljesebbnek tűnő alakjáról nyalókákat, és olcsó műanyagszobrokat mintáztak, sztár lett, bekerült a tévébe.

Az undok doboz mosolyog. Győzedelmeskedett.

Gyertek, nézzetek! Jó lesz.

Sz. K. még mindig mosolyogva int nemet. Valahol fenn jár, felül és alul.