Ott tátongott az a fekete lyuk.
Elnyelt mindent és mindenkit, aki vagy ami a közelébe ért. Mégis egyre többen kerekedtek fel, hogy beleolvadjanak az édes, gomolygó semmibe, amely a végtelen mélyedés mélyén várta őket. Boldogan, vigyorogva, már-már dalolva választották a teljes, végleges megsemmisülést, amely megmentette őket az unalomtól, amely feloldozta őket örök, isteni, szánalmas közönyük alól, amely mostanra nagyon hasonló, lárva-szerű élőlényekké varázsolta őket.
Egy élelmes vállalkozó (K. befolyásos miniszter jó barátja) lezáratta a nihil e csodáját és belépőt szedett a bejáratnál. A markát tartotta, akár Kharón, és a lárva-szerű képződmények – mind egy-egy megrongált cseppkő- mosolyogva vásárolták meg a saját halálukat, hiszen vásárolni amúgy is imádtak, és ez a bájos esemény megért minden pénzt. Az árak emelkedtek, de a lyuk sohasem telt meg, nem volt annyi szerelmi csalódás, nem volt annyi családi tragédia, amely feltölthette volna ezt az árkot, a bánat e kiismerhetetlen gyomrát, nem volt annyi érzelmi, érzelmekből született táplálék, annyi megszilárdult, sonkává, brokkolivá vált elvetélt könnycsepp, amely kielégíthette volna e természeti tünemény falánkságát.
Magyarország népszerű országgá vált, Welcome to Hungary, Home of the Bravest and Best Suicids, harsogták a vadi új táblák a határok mentén, Aki idetért, Halált talált, ilyen és egyéb szenzációs – órák alatt kiizzadt- szalagcímek hirdették az öngyilkos-statisztikákban amúgy is örök dobogós – de leginkább aranyérmes- kis porfészkünket (maradjunk a rosszindulatú realitásnál). Az öngyilkos-kommandók rengeteg bevételt hoztak, haláluk előtt félretett pénzüket, vagyonukat mindannyian elmúlatták, a halála előtt az összes hangyából tücsök lett, vagyis az élőhalott csavarok és papírlapok helyébe tízezernyi tékozló fiú és lány került, akik hisztérikus őszinteséggel és felelőtlenséggel szórták a pénzt. Szó szerint. Sok-sok ember csak azzal foglalkozott, hogy összeszedje a halál szerelmesei által eldobált bankjegyeket.
Az összes kocsma és kaszinó tömve volt, a fáradt tekintetű dealerek kilójával árulták a kokaint, a sokféle bogyót, sőt, gyakorlatilag bármit el tudtak adni, senki sem reklamált. Az egész város egy könnyed sóhaj volt a tengernyi boldog turistától, akiket ez a fekete lyuk, a halál pimasz és olyannyira várt közelsége reménytelenül elégedetté és jóllakottá tett. Jóllaktak azzal a gondolattal, hogy másnap már nem kell felkelniük, másnap már nem kell a reménytelenség ócska, repedezett tükreibe bámulniuk, nem kell táskás szemeikkel vizsgálni a táskás, himlőhelyes valóságot – a saját keléses, örökké fáradt valóságukat-, nem: belebújhattak, belezuhanhattak, beleugorhattak, belecsúszhattak ebbe a félelmetesen egyszerű, bársonyosan gyilkoló vidám ürességbe, amely semmit sem ígért, de azt betartotta.
A magyarok nem értették a turistákat, ők –hiába gazdagodott látványosan az ország- ugyanolyan búsak, nemtörődömök voltak, mint korábban és egy idő után egyre többen kúsztak óvatosan a lyuk közelébe, hátha felfedezik, mire ez a nagy vidámság. Elsőként az örök morgolódok tűntek el, aztán az örök pesszimisták, az örök panaszkodók, belemásztak a fekete lyukba a hatalmas vagyonukon boldogtalanul kapirgáló nagyszájú kakasok, beleugrottak a önmaguk által gyötört, közlekedési dugókban cigarettákat ráncoló megsárgult sofőrök, bele az örökké mérges, haragos, mindenkibe belekötő suhancok, és a puffadttá pumpált, palacsinta-képű és –elméjű kopaszok. Belecsúsztak az irodáknak nevezett dobozokba gyömöszölt mozgó irathalmok, az örök szkeptikus, savanyú leheletű művészek, tengernyi ellenőr, rendőr, tanár, tanító, munkás, diák, a csalók, a kóklerek, a nyerészkedők, a hosszú nyelvüket a világ aranyerén pihentető kapaszkodók, a magánytól rettegő rasszisták, romák, és nemromák, akiket már csak a gyűlölet éltetett, gazdagok, polgárok, akiket már a vagyon se éltetett, egy hatalmas, válogatott társaság, mind, mind belemerültek a semmibe, és a fekete lyuk látá, hogy ez jól van.
Magyarország lakossága 2301234 főre apadt. Magyarország megtisztult, a fekete lyuk felfalta önmagát. Tavaszodik.
Csók István: A tavasz ébredése
