Úgy akart élni, akár egy bolondos dallam, úgy, hogy lépései egy zongora hangjaihoz illeszkedjenek, úgy akart élni, hogy többé ne legyen önző, az önzéstől elhagyottan, önmagát megtalálva. Úgy akart élni, hogy a szőke, kócos, angyali gyerek elismeréssel nézze, hogy a tiszta gyermek szemében legyen valaki, nemcsak egy megszakadt, félbetört mondat. Nem érdekelték a hatalmas, csillogó autók, a pöffeszkedő lóerők, nem szerette a gyönyörű villák kertjeiben bóklászó gazdagokat, akik tétova mozdulatokkal kószáltak tökéletesen metszett fáik között.

Leült a koldusok mellé és meghallgatta összefüggéstelen, részeges meséiket, ha unta őket, nem mutatta, hadd meséljenek. Amikor Moszkvában járt a híres mauzóleumban elképzelte Lenint, ahogy egy Lionel Hampton koncerten feszeng, s utána az elvtársaival vadászgat egy magára hagyott vadasparkban. Képzeletében egy asztalhoz ültette Sartre-tal és két palack selymes vörösborral. Az elképzelt beszélgetések mindig felvidították és mozgásba hozták az elméjét.

Újabb és újabb ösvényeken indult el, mikor gondolatban, mikor valóságban, és ahogy egyre messzebb ért, úgy jutott végképp közel magához, a fényben, a nyomorban, elhagyott utcák szemetes sarkain, imádni való emberek között egy kellemes házibulin (sör, bor, kedves, megenyhült pillantások), átfagyva egy lerobbant autó hátsó ülésén. S egy idő után azt érezte, hogy mindegy, hol jár, mindig otthon van. Szentimentális érzés volt, talán mosolyogni való és közhelyes, de ő mégis eltelt ezzel. Azokban a napokban boldog volt. Azokban a napokban kedvelték az emberek. Elfelejtette a halálos sebeket és az összetört szimbólumokat. Az örök árulást és a megszokhatatlan mulandóságot.

Máskor úgy érezte, hogy az életét nem ő irányítja, mintha egy regényt nem az írója írna, hanem maga a regény. Néha úgy tűnt, hogy ő maga csak egy összefércelt, felmaszatolt karakter, egy sablonos mellékszereplő, aki ide-oda sodródik ki tudja milyen szellemek, vagy törvények kénye-kedvére. Hiába látta maga körül az igényes kávéházat, vagy a feszesen és mereven pöffeszkedő riadt kivégzőosztagot, miért tekintette volna valóságnak az egészet, ha egyszer sohasem bizonyosodott be, hogy nem álmodik, hogy nem álmodják, hogy nem egy idegen álom hátsó, elmosódott, jelentéktelen eleme, egy ismeretlen elme képzelt alakja. Miért ne lehetne minden levegővétele előre megtervezett, előre megírt, miért ne lehetne az ő valósága egy kilapított vakond utolsó képzelgése az életről? Lelke tele volt feldolgozhatatlan és már unalmassá vált ellentmondásokkal, otthon volt és mégsem, a földön járt és lebegett, s még mindig nem találta meg a választ arra, hogy miért nem képes könnyedén, szenvtelenül élni, miért kételkedik állandóan, ha a válaszokhoz túl ostoba?

A felső három kép Monet, Manet, vagy Munet alkotása. Alattuk Latinovits "Szinbád" Zoltán.