Felszállok. Nem, nem nézek a szemükbe. Mégis látom, hogy néznek rám. Látják, hogy ki vagyok. A gyűlölet a szemeikben, ijedt félelem, és zavarodottság.

Gyűlölöm a munkámat, de most csak egy civil vagyok. Megpróbálok elvegyülni, egy lány mellé lépek, aki a zsebében kotorászik. Előkapja a meggyötört, gyűrődött jegyet. Nézem a kezét, becsúsztatja a piros fémszerkezet szájába. A szokásos műsor. Kedvem lenne felvenni a karszalagot.

"- Hölgyem, most már késő kezelnie. Egy igazolványt szeretnék."

Nem. Határozottabban:

"Egy igazolványt akarok."

Neveket akarok tudni. Tudni szeretném a nevedet. Miért nézel ilyen undorral rám? Miből érezted meg, hogy ki vagyok? Hiszen szótlan állok, jeltelen karral. Jeltelen sírba temetnek majd el. Vagy:

"Itt nyugszik Baltasar Bustos, BKV-ellenőr. Szeretteid sosem felednek, tehát senki sem emlékszik már rád."

Talán a ruhámon látja? Miért hordom állandóan ezeket a kék, szocreál göncöket? Vagy sunyi, hatalmaskodó, önmarcangoló tekintetem árulkodik? Elhívhatnám randizni...

"Megkínálhatlak egy éves bérlettel?"

...a nyakamba borulna a 99-es hátsó ablakánál, és már nem is éreznénk a friss vizelet illatát.

Ez olyan szép, hogy ennél írni sem lehetne szebbet. Ilona, talán te is beállnál közénk! Nem olyan rossz ez, meg lehet szokni. Mire menne a világ a kérlelhetetlen ellenőrök, fölényes rendőrök, az agresszív kidobók nélkül? Kell az alázat az embereknek. Főleg, ha szegények, vagy védtelenek.

"Kellek nektek emberek! Kellek nektek, hogy rám mutassatok, az ott a rossz fiú! És elmondhassátok magatokról: mi jók vagyunk!"

Ilona leszállt. Az új felszállók gyanakodva méregetnek. Egy srác, amikor észrevesz, inkább a középső ajtóhoz sétál. Mosolyog. Vigyorog. Miért nem hoztam el azt a szép szalagot? Szeretem azt a bizsergető érzést, ami a mozdulatsor alatt eltölt.

"Jegyeket, bérleteket"

Ez igen, ez a két szép, gyönyörű szó, ez a tökéletes pár. Miután kimondom, feltűnnek körülöttem a riadt őzek, és a dühös dúvadak. A riadt őzek már a csata előtt veszítettek, a dúvadak éppen a csatát várják. Kiosztom a csekkeket a Bambiknak, jó részük már a helyszínen fizet. Igen, igen, ha megtapintom a húsos ezreseket, elönt a kéjes elégedettség. Viszont ezek a dúvadak...

- Továbbmész! - dörmögte egyszer egy hatalmas, széles száj, egy óriási, kopasz fejen. Felém se fordult, kigyúrt testén végigpillantva azonnal határoztam.

Lehajtott fejjel ballagtam tova, és a cinkos tömeg kinevetett. Nem létezett nagyobb vesztes, mint én, elcsoszogtam a legközelebbi ajtóhoz, és leszálltam. Azóta ezzel a Góliáttal álmodom:

- Továbbmész! - mormolja, sziszegi hangosan, és én újra, és újra leeresztem a fejemet. Karszalagom ernyedten pihen a karomon, nem büszke zászló többé, hanem csak egy bemocskolt jelkép.

Készült a BKV megbízásából.