E/1. Artikulátlan üvöltések szakadnak ki belőlem. Néha, mintha finoman megremegnének a falak. Káromkodom, a levegőt csapkodom, ha most egy betörő betévedne, először bolondnak tartana, csak aztán csatlakozna hozzám.
Nem tudom ki ez a félőrült, aki itt tajtékzik, ha lenne egy tükröm, talán azt mondanám, én vagyok az. Az enyémek lennének ezek a kiguvadt szemek? Jobb, hogy egyedül vagyok, ezt csak így lehet nézni. Ne lássa senki ezt réveteg tekintetű alakot, aki újra, és újra visszafordul a tévé felé, és fel-alá mászkál a házban.
Amikor gólt kapunk (0-1), mintha egy hatalmas gálya ereszkedne a mellemre. Nyomja össze a szívemet, annyit motyogok: "ezt nem hiszem el.", néha még annyit se. Ha valaki ilyenkor találna rám, azt tehetne velem, amit csak akar. Nyugodtan kirabolhatná a házat is.
Unott fejjel figyelném, ahogy összepakolja mindenemet, és a tévét se bánnám nagyon. "Ne is lássam ezt a rohadt meccset."
Ilyenkor nem jön betörő. Egy görnyedt kis manó vagyok, látni rajtam, hogy megértettem az élet valódi tragédiáit, és az emberiség örök problémái rántanak a mélybe, az a rohadt gól, amely sokkal inkább elszomorít az éhen halt gyerekeknél a fel nem falt kenyereknél a zümmögő legyeknél. Az Apokalipszis lovasa lövése volt.
És gól. Góóól! (1-1). Felugrok, ugrálok, mint egy majom, minden sikerült az életben, nem is kell semmi, mert elfekteti, belövi, most már minden biztosan jobb lesz, Puskás feléled, és leigazoljuk a Budaörshöz! Magamon felejtett vigyor.
E/3. Idétlen mozdulatok sorra egymás után, a manó kiegyenesedik, és valóságos atlétaként tombol a szobában, átesik a magyar ló túloldalára, leveti a gyászruhát, és már a pálinkát keresné, táncol, és táncol, és akkor gólt kapunk újra... Ez élesebb, mint egy tör.(1-2).
Hirtelen eszébe jut József Attila, és a Nagyon fáj, a vers ritmusára legörnyed a kanapéra, félénk, megtört tekintettel, összehúzott szemhéjakkal figyeli a visszajátszást. Már nem is mondja, csak gondolja: "Ezt nem hiszem el.", pedig igenis hogy elhitte, újra itt a turáni átok, a fekete zongora, és a fekete pákó, mert "csapásokat adunk, és kapunk", de főleg kapunk, ostoba gólt a kapunkba.
E/1. Pár másodperccel később csak felszakad belőlem egy hatalmas, lemondó nyögés: "ááááááááááá", egy személyemtől teljesen idegen, örök, magyar lemondó: "ááááááááááá", mondtuk már sok helyen, sok szép alkalomból. Hány hadvezérünk, költőnk, gondolkodónk, földművesünk legyintett már ezzel az elnyújtott hanggal.
(Történelmi snitt:
Mohács, 1521. - részlet-
Ézsaiás, a rettentő szavú kommentátor: - Szapolyai nem érkezvén meg a sereggel, a törökök sokszoros túlerőben levének.
Tomori Pál: - Hát ezek már nem jönnek meg Királyom."
II. Lajos: - Ááááááááá" )
Szóval ez a génjeinkben őrzött "ááááááá" most újra előbukkan, és a bennem lévő lelkes, túlérzékeny, amnéziás, de egészen parányi agyú futball-örült megint meghal egy kicsit. A háttérben még sóhajtoznak a kommentátori székekben vonagló temetkezési vállalkozók, de én már felálltam, és kisétáltam a konyhába.
Eltűnt a jelen idejű elbeszélés is, ekkor már a jövőből figyeltem megtört múltbéli alakom, ahogyan erőtlen, boldogtalan kézmozdulatokkal feltette főni a teát. A tűzhely fölött állt, és arra a naiv kis pöcsre gondolt, aki fél órával előbb még abban reménykedett, hogy végre majd megnyerünk egy meccset.
