A lány kedvese kiáltására ébredt. Ijedten ölelte át szerelme drága, izzadt testét:
Mi történt? Rosszat álmodtál? – a fiú bólintott, és a lány mellkasára hajtotta a fejét. Éva tudta, hogy semmit sem kell kérdeznie, ha ő mesélni akar, majd mesél. Lágyan simogatta a vándor kócos haját, dúdolva kurkászta. A vándor megcsókolta kedvesét, és bódultan vette észre (akár egy villámcsapás, úgy hasított belé), hogy még sohasem volt ilyen boldog. A mindene volt ez a lány. Arra gondolt, most talán végetért az utazás, most talán megállhat, lebeghet egy helyben egy angyal szárnyai alatt. Mézédesnek érezte a belopakodó napsugarakat, mézédes volt a lány, amint végigcsókolgatta a testét. Nem akart a félelemre gondolni, arra, hogy egyszer ennek is vége lesz, hogy újra kigyúlnak a fények, és ő ott fog állni egy meghatározatlan színpad közepén, csupaszon, és egyedül, gúnyos nevetések zűrzavarában. Eggyé akart válni Évával, el akarta felejteni önmagát, az önzést, az origót, önmagát, ezt a befelé, és kifelé forduló aprócska pontocskát, aki mégis saját világot alkotott. Bele akart bújni Éva barna, gyönyörű testébe, el akart merülni a sötét hajzuhatagban, bele akart fulladni a szerelembe. Mindent akart, és semmit sem, de ez most könnyed érzés volt, nem kiégett melankólia. Megsimogatta Éva aranyos fejecskéjét (oldalakat lehetne írni egy lány mosolyáról), felállt, és felrakott egy lemezt a lejátszóra. A lendületes, élettel teli, klasszikus jazz mindkettejüket egyformán lenyűgözte, úgy érezték e nap ezen percében nem szólhat más, csak Stan Getz-nek ez a régi albuma, amelynek a címét csak lengyelül olvashatták a borítón. Imádta Éva ízlését, könnyedségét, szelíd énjét, azt, hogy ezen a bágyadt reggelen is csak úgy táncra perdül, csodásan mozog erre a csodálatos zenére, és csak neki, és csak őérte, s így gondolat-folyama végén újra visszatért önmagához, ő és ő, az origó. Elmosolyodott. Még sohasem szerette egy lány sem ennyire, és ő sem szeretett még így senki mást (talán). Lassan kiürült a feje, és a szíve, s csak a boldogság maradt, semmi más. Könnyed dallamok, istenélménnyé váló szeretkezés.
Sokszor megfordult a fejében, hogy mi van, ha csak álmodik, ha meggyötört énje nyugtatja magát ezen az éjszakán ezzel a mámoros, balzsamos álomképpel. Mindig arra jutott, hogy talán mindez érdektelen. Ki kell tolni az ébredést. A burokban kell ragadni. Különösképpen még a munkáját is élvezte, vigyorogva pakolta a nehéz járólapokat, nem törödve semmivel és senkivel, várva a 17:00-át, amikor majd elszabadul, megszabadul, és repülhet Évához a dugig tömött, izzadt, savanyú lehelletű buszokon, akár Illés szekerén. Lassan teljesen megváltozott, a beteljesült szerelem elővarázsolta a legjobb, legszeretőbb, legnyitottabb, legnyugodtabb énjét. Lassan megértette, és átélte a Taót, vagy valami ahhoz hasonló, hasonlóképp megnevezhetetlen és meghatározhatatlan ...-t. Éva és a Vándor között lassan feleslegesek lettek a szavak, a mosolyok, csókok, kacsintások nyelve sokkal többet mondott, sokkal többről mesélt. Kár a szóért.
Akármerre jártak, vele mindent gyönyörűnek látott. Vígan mosolyogtak a belüket a piszkos betonra hányt szemeteskukák, az embergyűlölő ellenőrök békés erdei lényeknek látszottak, morcos tekintetük megannyi ragyogó csillag. A neonáci, földre köpdöső kopaszok csupán eltévedt báránykáknak, szeretni való bolondos gyerekeknek tűntek, akik csak bájos unalomból verték pépesre a környékre tévedt színes bőrű polgártársaikat (szigorúan ésszel, taktikusan, tízen gyalázva egyet). Az egész füstös, magára hagyott, kormos, idétlen város szépnek tűnt számára, hangulatosnak látta a rohadó belvárosi házakat, frissnek, modernnek az ormótlan irodaházakat, a csillogó fémkupacokat. A zsivaj, a zsibongás, a könyöklős, odamondogatós légkör szinte megnyugtatta, ha Évát ölelhette át, minden a visszájára fordult. Igen, bűneink megbocsáttattak.
