Péntek, Bárka színház, Dogville, főbemutató. Elvárás kevés, a darabból készült filmen pár éve elaludtam. Ehhez képest pozitív élmények érnek, álmosan érkezek, de a sötét langymelegben sem bóbiskolok el.  A darab jó, látványos, a dalok nagyon ülnek, én is nagyon ülök, a színészek állnak, és jól játszanak.  Mellettem egy fizetett (vagy amatör?) főtapsoló. Nagyon lelkes, sokszor felröhög, így én fő-némaméltóságommal jól kiegészítjük egymást. Néha én is felkuncogok, van néhány egészen jó poén, aminek nagyon megörülök Lars von Trier drámai, de dögunalmas Dogville-filmje után.

Nicole Kidman sem hiányott, Trier filmjében még ő volt a főszereplő, ez a márványszépség, akit egy leszázalékolt kirakatbaba is lejátszik a színpadról. Blaskó Péter pár pillanatában is zseniális, Dévai Balázs is nagyon-nagyon jó, de kár lenne sorolni, mindenki az, mindenki hozza a figurát (kivéve a vak embert játszó színészt, aki amikor nem beszél, elég látványosan nézelődik). Be kell vallanom, hogy többségében kitűnő színészeket (a legjobb Blaskó, Dévai, Spolarics Andrea, és Mucsi) látok. Pedig én aztán végigültem vagy 10 darabot életemben!

 Koltai Tamás ezt írta az ÉS-ben: „Lépjünk túl a Dogma-iskola sajátosságainak ismertetésén, a brechtiánizmus mibenlétének és hatásának taglalásán, továbbá az elmélkedésen az illusztrációról mint az ábrázolás eszközéről.”  Én így teszek, túllépek ezen a mondaton, a brechtiánizmuson, és beckbenbauerizmuson is.

A szünetben egy pohár bor fölé görnyedve elmélkedek az illusztráción, mint az ábrázolás eszközén, és az illúzión, mint az illusztrációs-navigációs lételméletek elsőszülött zabigyerekén, amikor is ráébredek, hogy marhaság az egész. Haljanak ki a nagy szavak, és az árnyékszékeken kiérlelt magvas mondatok! A sok kritikus,” a művészet értői” lassan felesleges, pókhálóval befont, mozdulatlan alakokká lesznek, így lesz.

A darab 3 órás, de nagyon hatásosan zárul le (ezt a lezárást nem ismertem, mivel a film végét elalvásom okán nem láthattam). Mindenki megkönnyebbül: Vége. Egy kevéske taps, és mehetünk is haza. Az a furcsa, amit csak a jó daraboknál ( meccseknél, filmeknél, regényeknél) érzek: nézném tovább.

Családom jelen levő részével beülünk még fröccsözgetni az ivóba, a mellettünk lévő asztalhoz odaülnek a színészek – köztük régi kedvencem,a főkáromkodó, főidegbeteg magyar figura mestere, Mucsi Zoltán-, és engem elfog az áhítat. Mucsi rám néz, barátságosan, szinte érdeklődve (talán azt hiszi, kritikus vagyok, talán azt hiszi lefejtettem magamról  a pókhálót), igazán jófejnek, kedves embernek tűnik, így civilben.

Kezdem megszokni a színházba járást. Lassan kifejlesztem a tükör előtt a kívánt entellektüel-arcot, begyakorlom a megfelelően léha, laza mozdulatokat. Most – midőn éppen leettem magamat kefirrel-  csak azt tudom mondani (írni): tessék színházba járni! Nem csak jó mulatság, de jól is mutat az életrajzban.

Tessék színházba járni, ajánlom hát a legrosszabb, negédes, jópofás stílusban, talán Lakat T. Karcsi reinkarnálódott bennem. Annak ellenére, hogy még él.