Élt egyszer a földön egy morgó, idétlen sapkát és bajszot viselő ember, aki bármerre is járt, mindig kutyaszarba lépett. Volt, amikor pár perc alatt hármat is összegyűjtött, becses úvé-zöld cipőjének megvisel és bánatos talpára. Minden kutyagumi mellé egy-egy velős káromkodást illesztett, belekeverve a dologba a Jóistent és annak kedves Édesanyját, akiről tudvalevő, hogy nincsen, de ha létezik is, nyilván nem ő terítette be minden hajnalban különféle ebek ürülékével a várost (talán Mindenható gyermeke). Emberünket Kálmánnak hívták, de ismerősei csak Puttónak nevezték bárdolatlannak nevezhető beszéd és életstílusa miatt. Puttó Kálmi minden reggel órákig bámulta magát a fürdőszobai tükörben és unottan mormolta egyre és egyre: - Ennyi az idő. Ennyi az idő. Ezt nyilvánvalóan arra értette, hogy ennyit tesz az idő, mert ne hallgassuk el, az utóbbi években bizony pocakot, és tokát növesztett magának, s bár még mindig úgy gondolt magára, mint az Orczy-tér legnagyobb bikájára, rajta kívül más nemigen gondolt így rá. Puttó foglalkozásra nézve sofőr volt, olyasféle, aki egyáltalán nem ismeri a várost és folyvást eltéved. Nem volt ebben semmi különös, hiszen csak harminc éve furikázott legális és illegális árukat hurcolva ormótlan batárján, újra, és újra ezt kérdezve állandó társától (Gabi bohóctól): Há hol a francba vagyunk?
Ha valaki felidegesítette az utakon, először anyázott, aztán a bökőjéhez kapott (fiatal korában a híres Suttyók brigád vezéralakja volt és tényleg varázslatosan kezelte a különböző késeket, nem véletlen kapta a Böllér, és Bökő beceneveket). Olyankor majdnem felrobbant, húsos feje hatalmasra duzzadt, homlokán kidagadtak a jól táplált erek és csak a legócskább funky zene nyugtatta meg. Ha elég igénytelen volt a funky, Puttó rögtön táncra perdült az ülésen, vadul rázta a fenekét, míg a konok embergyűlölő, bevallottan náci és látens kommunista Gabi bohóc a fejét ingatta. Szép pár voltak.
Puttó imádott nosztalgiázni, úgy állította be magát, mint, aki valaha a város ura volt (pedig nem uralkodott ő semmi máson, csak a különböző színű, és állagú kutyagumikon, amelyek bevallottan rajongtak érte).
- Hát tod Gabikám valamikor én voltam itten az isten. Ez az egész. – nagy szőrös kezével kimutat az ablakon, ki tudja mire, vagy hova- Érted öcsém, ez az egész az enyém volt!
Gabi bohóc ekkor magában mérgelődik, ***********, minden pillanatában olyan hévvel, és hittel gyűlölte az embereket, ami a maga nemében már csodálatos volt, megríkató. Ezen érzése azért volt különösen szórakoztató, mert önmagát viszont módfelett, és láthatóan kedvelte. Az a típus volt, aki teljesen őszintén képes kimondani (minden alap, és realitásérzék nélkül): Én jófej vagyok.
Gabi bohóc évekkel korábban még a Nagycirkuszban nevettette meg (vagy leginkább untatta, még inkább idegesítette) az embereket, egészen addig, amíg laposra nem vert egy nézőt, aki nem volt hajlandó segédkezni az egyik ostoba számában. Biztos, hogy zsidó volt, mondogatta minden egyes nap, biztosan az volt. Rajongott Hitlerért, és kedvenc olvasmánya a Kommunista kiáltvány volt, így tehát ő lett a megvalósult Nemzetiszocialista. Az embereknél csak a gazdagokat (mind zsidó, aki meg nem, az még rosszabb) gyűlölte jobban, a feketéket megvetette, a romákat lenézte, és akiket magyarnak tartott (nem sokan vagyunk sajnos), azokat is szánalmas, vesztes alakoknak tartotta. Ritkán látni ilyen vidám embergyűlölőt, bizony, csak akkor látszott szomorúnak, és öregnek, ha gondolkodni próbált, de ez nagyon ritkán fordult elő vele, és akkor is keserves kudarc lett a vége. Most is, bár már percek óta csöndben volt, és a zsörtölödő Kálmira se figyelt, olyan üres volt a feje, akár az átlagpolgárok zsebei hónap közepén. Vígan mosolygott, lelki szemei előtt az egész kerület lángokban égett, égtek a budai villák, égtek a budai sznobok és nem sznobok, egymás után kigyulladt az összes puccos, fekete autó és ő a város fölé magasodva, akár egy torz, krumpliorrú Godzilla, vadul hahotázott.
- Minek örülsz, te?
- Mi?
- Mondom, minek örülsz?
- Ja. Szép időnk van.
Ebben maradtak.
Puttó az estéket imádta a legjobban, a sötétséget, amikor kettesben maradhatott a Kedvesével. Imádott vele lenni, csak ők ketten, olyan romantikus volt. Órákon át simogatta Őt, órákon át kényeztette, különböző krémekkel kente be Imádottja acélos testét:
- Szeretlek. – suttogta a fényes, fekete autónak: - Csak téged, senki mást! Ő csak munkaeszköz. – megvetően mutatott a fehér kisbuszra: - Te vagy a szenvedélyem.
Kedvese nem válaszolt, ezt a visszafogott, méltóságteljes, izgató természetét szerette Benne a legjobban, hiszen csodálatosan tudott hallgatni: - Egészen megkívántalak! De vajon te is akarod?
Táncra perdültek a neon mesterséges holdfénye alatt, nevettek, búgtak, kergetőztek, puttónász a betonon: - Ugye sosem hagysz el? Mihez kezdenék nélküled?
A hatalmas, varázslatos szeretkezés után együtt zuhanyoztak le egy slag segítségével, mint egy szép szerelmespár, Kálmi rágyújtott és Kedvese is elégedetten pöfékelt.
Gabi bohóc ezalatt otthon üldögélt a gyűlölt tévé előtt. Hát kit érdekel ez a sok szar, mormogta maga elé, de azért csak nézte tovább. Bár elmúlt már negyven, de még mindig az édesanyjával élt, aki saját képzelt kis világában a felesége volt (nem kell semmi vérfertőzéses perverzióra gondolni, tisztán plátói szerelem volt). A bohóc éppen azon tűnődött (míg csokoládékkal dagasztotta nagy gömböccé magát), hogy hogyan lehetne kiirtani az egész világot a legegyszerűbb, leghatékonyabb módon. Hiszen akkor csak ő maradna, és az imádott fái, erdői (ne vegyük el tőle, hogy a természetet rajongva szerette), ő lehetne az erdő Nemzetiszocialista Kapitánya, immár ellenségkép nélkül. Arra jutott, hogy ha nem lennének emberek, akkor nem lenne kit gyűlölnie, úgy meg minek élni? Így fene nagy bánatában (mert képzelgéseit fenemód komolyan vette) felgyújtotta magát a konyhában: - Égj, bohóc, égj! – üvöltötte felhevült ábrázattal, mire a Kedves Mama:
- Csendesebben kisfiam, kezdődik a Heti Leves!
Puttó nem ment el Gabi bohóc temetésére, mert egyrészt gyűlölte a temetéseket, másrészt a Kedves kórházba került (Ubul autó-szerelő műhelye), és ő mindenképp mellette akart maradni, hogy a műtét alatt végig foghassa a kezét (a lágy, és izzadt visszapillantó tükröt).
- Szeretlek. – suttogta mély szerelemmel az öreg roncsnak, de Kedvesén már a szerelem se segített. A roncstelepre került, így Kálmi magányosan élte le maradék életét az elmaradhatatlan kutyaszarok, és ízes káromkodások társaságában.
