Egykor harcosok voltunk.
Lázadni, kritizálni a rendszert, kivonulni, félrevonulni, széttépni a valóság pókhálóját. Vagy: a gondolkodás helyett a züllést választani, érzelmek helyett a drogok eufóriáját, a szavak tisztasága helyett a sörfolyosót. Improvizációra épülő zenék helyett monoton ritmusú lábdobogást, gépek kiszámítható műsikolyával.
Olvasás, látás, érzékékelés helyett végtelen, összemosódott nappal-éjszakák őrjítő táncát. Beszélgetések helyett pálinka-ágyakon csúsztatott szótöredékek véletlenszerű egymásra pakolását.
Remegős végtagokkal újraírni a rendszert az izzadt szavazófülkékben. Valódi választások helyett átfestett arcokkal való össze csókolózást. Kiforgatott eszméket ragasztani összezavart elménket eltakaró homlokunkra. Mutogatni a tükörképünkre, mintha másvalaki lenne, mintha másnaposan elfelejthetnénk az elmúlt éjszakákat. Összehányt emlékezetünk egy füstös kocsma műanyagterítője, hiába sikáljuk, a múltunk itt maradt, őseink tegnapjai a mi markunkban állnak össze a jelenné, s hiába kutatjuk a katyvaszt, a mélyén nem találunk semmit.
Ugyanakkor mindig ott figyel a békés, friss hajnal, minden rémes éjszakánk szétfoszlik valamikor. És kijózanodva felvesszük az élet ritmusát újra. És odabújunk: és megragadjuk a kart: és felszippantjuk a reggeli kávé illatát. Mellek, karok közé dőlünk, és érezzük, hogy volt miért harcolni. És azt mondjuk: szeretlek, és mindegy, kinek mondjuk, mindig önmagunknak. Átöleljük magunkat, Jó Apa énünk visszafogadja a Tékozló Fiút. Azokat a Fiúkat (és Lányokat) Akik az Apák helyett is lázadtak, akik mások helyett is összekarcolták a sima víztükröket.
Kiválasztunk valakit, kiragadjuk, és teljesen átfestjük. Egy képbe leszünk szerelmesek, egy mosolyba, amit lehet, csak mi képzeltünk oda. Ha a kép lezuhan a falról, és összetörik, a műtárgyra haragszunk, nem magunkra, mintha "ő" tehetne róla, hogy levettük a falról. Lehetetlen tisztán látni. El kell fogadni, hogy rossz a szemünk, el kell fogadni, hogy minden homályos.
"Az vagy, amit megeszel", mondják, de igaz ez akkor is, miután feltápászkodtunk az ülőkéről? Azok a gőzölgő hurkák is mi lennénk? Hasonló a különbség a múltunk, és az emlékeink között. Mint két teljesen különböző film. Dokumentumfilm, vagy kalandfilm. Dráma, vagy romantikus vígjáték. Kevés olyan este van, amikor marad erőnk az igazsághoz. Kevés olyan este van, amikor vissza akarok gondolni önmagamra, milyen kis gyámoltalan alak voltam, milyen undok, milyen dühös. Hogy milyen könnyű volt megbántani, hogy milyen könnyen bántottam másokat... Maradjunk inkább a mítoszoknál. Mindenki saját kis mitológiát alkot, egy részünk Zeusz szerepében tetszeleg, mások a sorscsapások céltáblái. Vannak, akik a saját álmaikban sem istenek, akik a saját képzelgéseikben is kivehetetlenül aprócska pontok. Ki ítélheti meg, hogy melyik a jobb? Fájdalmas, ha úgy érzed, hogy te vagy a legostobább. Röhejes, ha azt érzed, hogy több vagy másoknál - ugyanakkor milyen balzsamos érzés-. Az igaz út (ha van ilyen) a kettő között lehet, nagy igazság, és szánalmas közhely. Folyton ez a kettősség, a belénk ivódott, nevelt dipólus rendszer. Igazság-közhely, zseni-ostoba.
Jó-rossz, szép-csúnya, okos-buta. Mindent az ellentétekre építünk. Azáltal formáljuk önmagunkat, hogy megnevezzük az ellentétünket. Magyar-cigány, drogos-nem drogos, balos-jobbos. Hát nem egy röhejes világ? Mintha a címkék mondanának valamit. És vannak, akiknek mondanak. Túl sokaknak mondanak. Nekünk is. Nem lehet kilépni a rendszerből, nem lehet azt mondani, hogy nem, én mostantól nem így gondolkodom. Mert, amikor ezt mondjuk, már rögtön azokra gondolunk, a túloldalon, akik viszont úgy gondolkodnak. Örök rabság ez.
Nem tudom, hogy ezt is az európai emberek találták e ki, de tény, hogy a legtöbb világokat formáló ostobaság tőlünk származik. Minden ideát hányadékká alakítottunk. Minden idea a hatalom felé vezetett. Jézus mit szólna a pápaság fogalmához? Hiszen épp ez ellen küzdött (persze nem, "hiszen az a zsidó papság volt"). Vagy Marx mit gondolna Sztálinról? József Attila Rákosiról? Vagy mit gondolt Nagymamám Rákosiról? Vajon miért lépett ki akkor a kommunista pártból, amikor az előnyökkel járt? És miért záratta a börtönbe magát, 18 évesen a háború alatt? Amikor még illegális röpiratokat terjesztett, és a nácik ellen harcolt...
Amikor régen azon gondolkodtam, hogy miért olyan furcsa, és elveszett a generációnk (valószínűleg az összes az) arra jutottam, hogy talán azért, mert nem volt mi ellen lázadni. A mi ellenségünk megfoghatatlan, a mi ellenségünk a pénz, az ostobaság, az agymosás. De hogyan harcolsz a tévé ellen? Hogyan harcolsz egy bank ellen? Hogyan harcolhatsz egy olyan rendszer ellen, amely örökké ugyanaz marad? Hogyan harcolsz a hatalom ellen, ha a harc minden formája megbukott? Ha nem akarsz vért, és nem hihetsz már a kommunizmusban sem? Ha nem akarsz könnyeket, és nem hihetsz már a liberalizmusban sem? A nem szavazással? Az a megoldás, ha a gondolkodó, tépelődő emberek nem szavaznak? Csak azok, akikben megingathatatlan a beléjük nevelt hit?
Vannak, akik azt hiszik, hogy az emberiség fejlődik, és mi majd jobbak leszünk. Jó lehet ebben hinni, és, akik ebben bíznak, azok legalább jót akarnak. Megint mások egy Messiásra várnak, aki elvezeti őket. Egy jó diktátorra, ha létezhet ez a szókapcsolat. A Messiások azonban vagy a kereszten végzik, vagy egy vörös bársonyfotelben. A kereszten akkor, ha nem adják el magukat. Akad jelentkező?
Ixca Cienfuegos
