De, látom, suttogom beletörődve, miután felpillantok.

FEHÉREK HÁTRA! Hatalmas fehér betűk a fekete táblán.

Hátraballagok a hátsó ajtóhoz, felszállok, itt nincsenek ülőhelyek. Odasétálok a társaim közé, az elől lévők néha felénk dobnak egy-egy megvető, vagy csodálkozó pillantást. Mi vagyunk az Állatkert.

"A hátsó (kék) rész fehér polgártársainknak van fenntartva. Kényelmes állóhelyekkel várjuk őket a hét minden napján (kivéve hétvégén)! Jó utazást, és kellemes szegregációt kívánunk!" - (www.bkv.hu)

A kertvárosban sétálok, mindenfelé tisztes, jóravaló házak, és tisztes, jóravaló polgárok. Egy rendőr megragadja a karomat:

- Mit keres erre? Igazolja magát!

- Igazolom, hogy Szánalom Kapitány vagyok, szakképzetlen újsághordó proli! Ma szabadnapos vagyok, úgy gondoltam...

- Szóval vannak maguk között ilyen gondolkodó fajták! Magának itt semmi keresnivalója, nem látja, hogy nem illik ide!

- Valamit érzékeltem. A tiltó felirat fölött, mintha az én fejemet húzták volna át.

"Fehérek nem!" áll a mulató ajtaján, az ablakra tapadok csodálkozva: a színpadon mégis a magamfajták játszanak.

- Őket beengedik?

- Ők zenélnek nekünk, ők hasznos fehérek! Tűnjön el, amíg le nem tartoztatom munkakerülésért!

(A halott fehér a jó fehér. Nem?) Egy utcasarkon később belém kötnek:

- Mit vigyorogsz fehér? Talán nem tetszik valami?

- Jókedvem van, szabadnapos va... - a szavamba vág egy fejemre mért ütés.

- Akkor beszélsz kaukázusi, amikor megengedjük! - mosolyogva bólintok, vérem mosolyogva hull a betonra. Hazakullogok, és leborulok a tévé elé. Bálványom, Istenem segedelmét kérem tudatom módosításához. A képernyőn egy haragos úriembert látok, aki vad monológja hatására jól láthatóan növekszik:

"Elképesztő, hogy ezek az egyedek nem fogják fel, hogy mindez miattuk van! Az ő fajtájuknak nem való a mi oktatásunk, a mi kultúránk! Közös osztályokat akarnak! Egyenlő jogokat! Minek jog egy fehérnek? Mondjanak egyet, aki sokra vitte!"

Néma csönd. A kamera a közönséget pásztázza, a sok különböző arc tulajdonképpen egy azonos: aki unatkozik. Unalmas már ez a téma, mit jönnek ezek a jogokkal állandóan, mér nem maradnak a seggükön? Én se értem, én jól elvagyok. Mióta felszabadítottak, és megkapom szánalmas munkabéremet, már sokkal sűrűbben eszem, szinte naponta. Már nem vernek meg rendszeresen, csak alkalomadtán.

Amúgy meg szeretek a buszon hátul utazni, szeretek nem szavazni, szeretek nem szeretkezni színes nőkkel, szeretek nem továbbtanulni, szeretek a legócskább telepeken élni, szeretek lopni a létfenntartásért, szeretek lopni csak úgy, szeretek éhbérért dolgozni, szeretem az egész kilátástalan életemet, szeretem ezt a bélyeget a homlokon közepén!

Szeretem Magyarországot!

Szeretem a sötétséget, amikor nem látjuk egymást, amikor boldogan, kielégülve alszom el, és csak reggel ébredek fel egy rikácsoló hangra:

- Úristen, lefeküdtem egy fehérrel!