De, látom, suttogom beletörődve, miután felpillantok.
FEHÉREK HÁTRA! Hatalmas fehér betűk a fekete táblán.
Hátraballagok a hátsó ajtóhoz, felszállok, itt nincsenek ülőhelyek. Odasétálok a társaim közé, az elől lévők néha felénk dobnak egy-egy megvető, vagy csodálkozó pillantást. Mi vagyunk az Állatkert.
"A hátsó (kék) rész fehér polgártársainknak van fenntartva. Kényelmes állóhelyekkel várjuk őket a hét minden napján (kivéve hétvégén)! Jó utazást, és kellemes szegregációt kívánunk!" - (www.bkv.hu)
A kertvárosban sétálok, mindenfelé tisztes, jóravaló házak, és tisztes, jóravaló polgárok. Egy rendőr megragadja a karomat:
- Mit keres erre? Igazolja magát!
- Igazolom, hogy Szánalom Kapitány vagyok, szakképzetlen újsághordó proli! Ma szabadnapos vagyok, úgy gondoltam...
- Szóval vannak maguk között ilyen gondolkodó fajták! Magának itt semmi keresnivalója, nem látja, hogy nem illik ide!
- Valamit érzékeltem. A tiltó felirat fölött, mintha az én fejemet húzták volna át.
"Fehérek nem!" áll a mulató ajtaján, az ablakra tapadok csodálkozva: a színpadon mégis a magamfajták játszanak.
- Őket beengedik?
- Ők zenélnek nekünk, ők hasznos fehérek! Tűnjön el, amíg le nem tartoztatom munkakerülésért!
(A halott fehér a jó fehér. Nem?) Egy utcasarkon később belém kötnek:
- Mit vigyorogsz fehér? Talán nem tetszik valami?
- Jókedvem van, szabadnapos va... - a szavamba vág egy fejemre mért ütés.
- Akkor beszélsz kaukázusi, amikor megengedjük! - mosolyogva bólintok, vérem mosolyogva hull a betonra. Hazakullogok, és leborulok a tévé elé. Bálványom, Istenem segedelmét kérem tudatom módosításához. A képernyőn egy haragos úriembert látok, aki vad monológja hatására jól láthatóan növekszik:
"Elképesztő, hogy ezek az egyedek nem fogják fel, hogy mindez miattuk van! Az ő fajtájuknak nem való a mi oktatásunk, a mi kultúránk! Közös osztályokat akarnak! Egyenlő jogokat! Minek jog egy fehérnek? Mondjanak egyet, aki sokra vitte!"
Néma csönd. A kamera a közönséget pásztázza, a sok különböző arc tulajdonképpen egy azonos: aki unatkozik. Unalmas már ez a téma, mit jönnek ezek a jogokkal állandóan, mér nem maradnak a seggükön? Én se értem, én jól elvagyok. Mióta felszabadítottak, és megkapom szánalmas munkabéremet, már sokkal sűrűbben eszem, szinte naponta. Már nem vernek meg rendszeresen, csak alkalomadtán.
Amúgy meg szeretek a buszon hátul utazni, szeretek nem szavazni, szeretek nem szeretkezni színes nőkkel, szeretek nem továbbtanulni, szeretek a legócskább telepeken élni, szeretek lopni a létfenntartásért, szeretek lopni csak úgy, szeretek éhbérért dolgozni, szeretem az egész kilátástalan életemet, szeretem ezt a bélyeget a homlokon közepén!
Szeretem Magyarországot!
Szeretem a sötétséget, amikor nem látjuk egymást, amikor boldogan, kielégülve alszom el, és csak reggel ébredek fel egy rikácsoló hangra:
- Úristen, lefeküdtem egy fehérrel!